Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Tarján Tamás: „Lehet, hogy mindig sötétbe nézek…?” (Beszélgetés Kiss Jenővel)
jégverem a rohangászó egerekkel, a hideg vizes luxussal, a Vörös Ökölnek becézett házmesternével... — Ne szaladjunk ennyire előre, hiszen kicsit odébb lesz még, hogy Erikával fölültök a motorbiciklire (két bőrönd, dunna a poggyászotok), és irány: Kaposvár. — Erika. Igen, Erika. A sötét nézőtérről láttam meg Miskolcon. Én mindig a sötét nézőtéren állok. Vagy lehet, hogy mindig a sötétbe nézek? Egy kasírozott fatönkön ült. Rögtön megéreztem, hogy ennek nem lehet jó vége. Attól kezdve mindig kerestük egymás társaságát. Mindig mellé ültem, mindent elmondtam neki; hét évig panaszkodtam az éppen hajkurászott lányokra: mi a baj velük, mért nem érdekelnek igazán. Éltünk, mint két jó cimbora. Egerbe nagyon szerettünk járni. Eger akkoriban Miskolc „fiókja” volt. Egyébként én megveszek az utazásért; Erika nagyon nem szeret utazni. Én a világ végére is elmennék. Mindig ráveszem a feleségemet, hogy akár pénz nélkül is utazzunk. Nekem csöppet sem teher — most nem az anyagiakról beszélek —, hogy sokszor naponta kell ingázom Kecskemét és Budapest közt, meg vissza. Megnyugtat, ha ide-oda cikázhatok. Szóval, ez így ment hét évig. Engem behívtak katonának, Erika pedig férjhez ment, gyereke született, telt az idő. Aztán egyszer elindultunk valahová, mint két jó barát, és úgy jöttünk vissza, hogy tudtuk: ez már nem csak barátság. Nehéz, némileg botrányos körülmények között távoztunk Kaposvárra. — Milyen ajánlólevéllel? — Erikát szubrettnek szerződtették, azonnal foglalkoztatták, sikere volt. Én mint kölönc szerepeltem mellette, úgy mértek végig, mint a mindenre jó, de inkább semmire se jó alakot. Mit tudhattak rólam? Legföljebb azt, vagy azt sem, hogy Miskolcra Lendvai vitt énekkari tagnak. Végül is Erikával mi ketten voltunk „a Miskolcról jött operettszínészek”. Szerencsére ő megtalálta a helyét, nekem viszont egy darabig semmiféle feladat nem jutott. Ha mégis, abban nem tündököltem, mert nem volt nekem való. Képzelheted, hegy egyeseknek hamar megfordult a fejükben: na, ezt a Kisst szépen kirúgjuk. A társulat néhány, Erikára kacsingató tagjának bizonyára tetszett a gondolat. Aztán egyszercsak jött egy másfél mondatos rendőrszerep — operettben —; a színpadon letartóztattam Csorba Pistát. Ez olyan jól sikerült, hogy ettől még én is megnyugodtam. Nem lehet elégszer ismételni: a színjátszás hosszú távú pálya. Tisztában voltam ezzel akkor is, amikor Kaposvár az ötvenes-hatvanas évek dali színházából, pártosan színezett, művészkáderektől hemzsegő gyülekezetéből átalakult, átminősült, átnőtt egyre jelentékenyebb reformszínházba. Ottlétem alatt ugyan mindig zavart, távozásomnak is egyik oka lett, hogy öt-hat előretolt színész mellett mindenki csak másodhegedűs lehet. Elnéztem például egyiküket, aki ma országos híresség (és ugyanúgy nincs főiskolai diplomája, mint nekem), s azt mormogtam magamban: Ő lenne a jó színész? Mikor a jó színész olyan, amilyen én vagyok?! (Ezt csak poénnak szántam! Meg nem is csak annak.) — A meghatározó kaposvári rendezőkkel miként alakult a művészi kapcsolatod? — Zsámbéki Gábortól általában távol éltem, nem találkoztunk össze. Babarczy Lászlóról megéreztem — amikor Horgasujjú Jakabot osztotta rám a Koldusoperában —, hogy szeret. Az ő kedvéért mindent megtennék a színpadon. Legutóbb a Radnótiban a Pygmalion hozott minket össze, melyet vendégrendezőként ő vitt színre. Kaposváron Ascher Tamással is jó volt dolgozni. Csak azt az örökös lám-lámot nem bírtam: lám-lám, X. meg Y. meg Z., ők milyen nagyszerűek, tessék róluk venni példát! — Nem panaszóra! című írásodban, a hajdani Film, Színház, Muzsika lapjain ezt így öntötted mondatokba: „Kaposvárott nekem csak négyesre lehetett felelni . . . Aki év elején kap egy kalkulust, úgy marad év végéig . . — ... és jövőre is. Sajna. — Ugyanebben a vallomásban kijelented: „Nem hiszem, hogy jól mondok verset.” — Nem is hiszem. De az Epilógust}. Azt igen. — Színházon kívüli munkáidról hogyan vonsz mérleget? — Akkor lennék boldog, ha a jelentékeny szerepeimet eljátszhattam volna filmen, 61
