Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Tarján Tamás: „Lehet, hogy mindig sötétbe nézek…?” (Beszélgetés Kiss Jenővel)

televízióban is. Ha a fiam láthatná, megnézhetné őket. A megkésettségérzetemen az sem segít, hogy volt egy jópár kisebb-nagyobb filmszerepem, többször hívtak a Nyitott könyv- sorozat fölvételeihez is. Benne vagyok a Szomszédok sorozatban — érdekes, itt is Bakonyinak hívnak és itt is negatív figura vagyok, mint Görgey Gábor Bulvár című darabjának kecskeméti bemutatóján —, de nem sok jót jósolok magamnak. Kinek kell most már ez az ádáz MSZMP-s, akit játszom?

— Rengeteg negatív hős van mögötted.

— Igen, csak győzzem sorolni. Rochefort, Wurm, Ficsúr, Biberach, Krogstad, a Rokonok főmérnöke ... Kijutott belőlük valamennyi színházamban, Kaposvártól a Játékszínig. Nem vicsorogva, inkább bizonyos kellemmel igyekszem megformálni őket. Akkor élnek igazán. Szőnyi G. Sándor mellett, a Bánk bán munkálatai során tanultam meg végleg, milyen nehéz és fárasztó dolog ritterkedni.

— Érdekel a népszerűség, a híresség?

— Igen . .. Igen. Igen, igenis szeretnék híres lenni!

— Gyűjtőd a fényképeket, cikkeket a szerepeidről?

— Nem.

— Lakásodban az emeletre vezető lépcsőházacska falán, meg odafönt is egy csomó kitűnően elkapott, bekeretezett jelenetfotó függ, Erikáról is, rólad is. Egyikhez-másikhoz történetek, mindegyikhez emlékek fűződnek. Különösen becsesek azok a képek, amelyeket a fotográfusként is ismert pályatárs, Jeney István kattintott el (volt úgy, hogy az egyetlen bársonyöltönyéből vágott ki tenyérnyi darabot, a felvételt elegánsan bekeretezendő: Erika Roxan-fotója ez.)

— Lehet, hogy mégis gyűjtjük? Ezek falidíszek.

— Tréfán kívül. ..

— ... tréfán kívül: bár nem rossz emlékeket őrizni, mindig az előttünk álló feladat érdekel bennünket. Ezért is egyre nyomasztóbb, hogy Erikát hosszú ideje méltatlanul mellőzték a kecskeméti színházban. Én nem panaszkodhatom, kettőnk közös jövőjére gondolva mégis érzek bizonytalanságot. Pesten a Magyar utcai színészházban kaptam otthont, ám onnan hamarosan, a harmadik év leteltével, a szabályok szerint, ki kell költöznöm.

— Alaposan elkanyarodtunk, de ne feledjük: pályádat követve egyelőre még Kaposváron vagyunk.

— Voltunk. Éreztük a népszerűség jeleit a városban, szeretett minket a társulat is — kivéve az elitet —, mégis tudtuk: nem vagyunk a helyünkön. Próbálkoztunk egy szökési kísérlettel Szegedre, Léner Péterhez, azonban a körülményeink úgy alakultak, hogy ez csak kéthetes hűtlenkedés volt. Kaposvárt végül is a Kecskemétre szerződött Szőke István hívására hagytuk el. Kecskemét legalább olyan gyorsan fogadott be minket, mint Kaposvár — Erikát. Ott ő volt „cégünk reklámja”, itt előbb mindketten kaptunk nagyszerű szerepeket, aztán már, sajnos, inkább csak én.

— Amikor az imént említett fényképeket nézegettem, megdöbbentett, hogy sokszor szinte fölismerhetetlen vagy. Nem a maszk miatt, hanem az átalakuló- és beleérzőkészségnek köszönhetően. Csömöre bácsit, a Végeladás ősöreg hősét harminchat évesen, gyakorlatilag sminkelés nélkül játszottad el. Százesztendönyi — vagy csak harminc évi? — közép-kelet-európai fájdalom, tehetetlenség, tetszhalottság kortalan, lélegzetelállító megtestesítője voltál, amint a dráma egyik valóságos-jelképes jelenetében végignyúltál a „színhelyen”: Eurázsia térképén . . .

— Amint kiosztották rám Csömörét, elfutottam Újvidékre, könyörögtem Tolnai Ottónak: akadályozza meg ezt az őrültséget! Ő csöndes volt, nem túl sokat szólt, igyekezett rábeszélni, hogy azért csak próbáljam meg. Tömöry Péterrel létrehoztunk egy egészen tisztességes sorozatot. A Végeladás mellett ott A nagypapa látni akar benneteket Csíki Lászlótól, Confortes Marathonja, a Szenivánéji álom, amelynek sokat vitatott előadásában Oberon voltam. A Tolnai-darab sikerére emlékezve azt kell gondolnom, hogy a televízió rendezője, Radó Gyula esküdt ellenségem. Ottó a Forrásban is közölt forgatókönyv- önportréja engem jelöl meg számos részlet megszólaltatására. Legalábbis azt írja: „például

62