Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Tarján Tamás: „Lehet, hogy mindig sötétbe nézek…?” (Beszélgetés Kiss Jenővel)

Rögtön mondanám is neki, mivel eddig még soha nem részleteztem, hogy Tolnai Ottó Végeladás című darabjának kecskeméti próbafolyamata, a Tömöry Péter rendezte előadás 1980. október 3-i premierje óta számítom kétségtelen művészi beérését, feltűnést keltőén karakteres, egyéni beszédmódú és eszköztárú, angolosan fanyar egyéniségből akkor és azóta lett öntörvényű színészszemélyiség. Mondanám, ha hagyná. Ám ő, kis túlzással szólva — s anélkül, hogy észrevenné —, lerohan, akaratlanul is szétfoszlatja szépen eltervezett bevezető kérdéseimet, a kínálást elhárítja, röpít nem ropogtat, röviditalt, bort nem iszik (a gyomorsav!), s lendületesen belevág az emlékezésbe, elkezdve ott, ahol számára valóban minden elkezdődött:

— Görcsönyben születtem, egy Baranya megyei, ormánsági településen. Egy ideig nagyszüleim neveltek, akik igencsak megszenvedték az ötvenes éveket. Hogy mennyire, azt nem is olyan régen tudtam meg Kaposi Lajostól. Ő mondta: egykor kuláknak bélyegzett nagyapám a téesz eladósodásakor újra kifizethette — rá eső részként — azt, amit kényszerűségből korábban ő maga vitt be ... A ház, ahová születtem — módos, kőlábas épület a „Nagy utcában” — ma is áll még, bár sajnos már nincs a családunk tulajdonában. Sokszor elnézegetem a fényképét, az ablakot, amely mögött én vagyok a kisgyerek... A község közepén emelkedik a piros téglás, skót mintájú volt Benyovszky-kastély. Ott léptem föl először mint színész. 1951-ben? Vagy 1952-ben? Bál volt a nagyteremben, az Egyszer egy királyfit játszottuk. Musztács Marika a kocsis lánya, Hetesi Iluska a gazdag bíró lánya, én a főszereplő. Nagyanyámtól kapott lepedőben-palástban, papírkoronával pompáztam.

Aztán jött a „tragédia” (tulajdonképpen idézőjel nélkül!). A rétről, a „högy”-ről, a kastély parkjából elkerültem: a szüleim vittek föl Budapestre, a Majakovszkij utcába. Vasborral itattak, kitettek az erkélyre, ezerféleképp erősítgettek — és beírattak a Labda utcai iskolába, ahol iszonyú rossz tanuló lettem. Emlékszem, csapágyas rolleren nyarga- lásztam. Hol a Klauzál téri, hol a Liszt Ferenc téri gyerekek vertek meg alaposan. Mivel a Radnóti Színház éppen ezen a tájon, gyerekkorom vidékén található, mondogatom is, hogy most meg itt kapom a pofonokat. .. Visszakerültem oda, ahonnan elindultam. Bonyolult, véletlenszerű dolog ez. Kit hová vet a sorsa ... ? Ki kit vesz feleségül... ?

— Tényleg, miként lettél a Radnóti tagja?

— Verebes István — még Kaposvárról jó barátunk — évekig viccelődött velem: Jenő, meddig akarsz még vidéki színész lenni?! Amikor Kecskeméten, a Lendvai Ferenc igazgat- ta-zsarnokolta színházban lehetetlenné vált a helyzet, megkerestem őt. Beszélt rólam Bálint Andrásnak, aki aztán mint a Radnóti Színház direktora, leszerződtetett.

— Lendvai, akivel jóvátehetetlenül összetűztél, indított el téged a színészi pályán. Veszprémben.

— A veszprémi színházra, bármily furcsa, nem emlékszem. Csak arra, amikor egy alkalommal lekéstem a buszt, nem tudtam elvergődni — tájelőadás után — a színészházba, és jobb híján a Petőfi Színház színpadán aludtam. Sötétben botorkáltam valami díszletágyig, ledőltem, elnyomott az álom. Az ébredés döbbenetes volt. Nem tudtam, hol vagyok. A tátongó, üres, homályos nézőtér meredt rám. Túlvilági élményként hatott. Ha fölidézem, máris átjár a félelem.

Tény, hogy a veszprémi ösztöndíjat Lendvaitól kaptam. Akkor én már bizonyos szi- nésztanonci előélettel rendelkeztem. A gimnáziumi próbálkozásokat követően Szécsi Lajos stúdiójában (az Építőknél) szereztem az alapismereteket. A Mandragórábzn Timoteus atya szerepét kaptam! Megfordult ebben a műhelyben Tahi Tóth László, Vajda László, a lányok közül Meszléry Judit, Szegedi Erika is.

Mielőtt színész lettem, világosítóként a filmgyárban dolgoztam. Az „én filmem” volt például az Egyiptomi történet.

— Miskolcra már biztosan emlékszel.

— A miskolci szag ... A színház illatát, a színészbejárónál, a nézőtéren, a folyosón is más-más, jellegzetes levegőjét soha nem felejtem, ha ott járok, ma is azonnal megcsap. Össze se lehet hasonlítani Kaposvárral. Ott balkáni süvítés várt, a Dózsa György utcai

60