Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - A. Gergely András: Alföldi érdekek, konok kun koponyák (Bács-Kiskun megye érdekviszályai 1988-89-ben)

a megye agrárius profiljának, a vágómarhának, a csirkének vagy a szőlőnek, arról részint a történeti irodalom, részint a mai kutatások számolnak be bő példatárral (SIMÓ 1986). Nyomásgyakorló csoportok, lobbyk, érdekkörök és véleménycsoportok tömege hatott ebben a gazdasági ágban is. A vezető döntéshozók, valamint a megyei érdekcsoportok (és a területiek) azonban nemcsak agrárius lobbyk alkalmi erőfölényétől függtek, hanem legalább annyira a megyében kulcsfontosságú vízügy, a hütő- és konzerválókombinátok, az agrárellátó és a felvásárló szervezetek, meg az exportőrök erőviszonyaitól is. Egy húsipari vállalat, egy borkombinát vagy egy területi áfész valóságos kiskirályi hatalmat ruházott vezetőire — emiatt azután a városfunkciók gazdagságát tekintve lehetett ugyan Kecskemété az elsőség, de a megye központjának rangja nem nagyságától vagy bürokratáinak seregétől függött, és nem az iparosodottság fokával vagy az ipari foglalkoztatottak megyén belüli arányával volt mérhető, hanem az érdekcsoportok alkalmi erőviszonyain, sikerességén múlt.

A „fejlettség mutatójaként” az iparosodottságot szokták a területi fejlettség „objektív” mutatójának tekinteni. De éppen Bács-Kiskun megye a példa rá, hogy az „alföldi út”, a történelmi struktúrák és társadalmi mechanizmusok sorsa nem azonosítható a tanácsi vagy állami fejlesztési alapok elosztásának (a redisztribúciónak) főideológiájával. Tudniillik, a tercier szektorban foglalkoztatottak aránya világszerte fontosabb mutatója a települések vagy a megye fejlettségének, mint az ipari mutatószámok. Kiváltképp akkor, ha a települések saját érdekét nem az állami és nem is a megyei tanácsi támogatás segíti, hanem jóval inkább az önerőre és a társadalmi szerveződés- vagy vállalkozásformákra épülő civil kurázsi. Egyszerűbben szólva: a megye iparosítási céljai kifejezetten szembenálltak a tercier szektor érdekeivel és az agrárérdekekkel is. Ezekből következően Bács-Kiskunban keményen különvált a megyei érdek és a települések önérdeke. Ennek komoly tradíciói vannak Bács-Kiskunban, ezeket itt nem részletezhetem. Azt azonban mindenképpen ki kell emelnem, hogy Veszprémmel és Zalával összemérve is inkább Bács-Kiskunra jellemzőbb a civil társadalom kurázsijának növekedése és az érdekszférákat is átható megjelenése, gyors szétterjedése és hatalomkorlátozó sikere.

A társadalmi buzgalmak megerősödése nem utolsósorban a megye szellemi foglalkozású népességétől is függ. Egy 1984-es foglalkoztatottsági statisztika szerint Bács-Kiskun szellemi foglalkozású dolgozóinak 13%-a vezető beosztású, 15%-a irányító, 45%-a ügyintéző, illetve kétötöde műszaki, egyharmada számviteli, pénzügyi és ügyviteli, egynegyede pedig igazgatási, gazdasági, áruforgalmi, egészségügyi és kulturális területen dolgozott (bár az egyetemi végzettségűek aránya mindössze 5,3%). A szellemi foglalkoztatottak háromötöde viszont női munkaerő volt, az idegennyelv-tudás rendkívül alacsony szintű, s a megye agrárkarakterétől eltérően sokan mennek műszaki pályákra, s a műszakiak a megyében is harmadával jobban keresnek, mint a nem műszaki értelmiségiek, ami az agrárius érdekek háttérbe szorulásáról tanúskodik (FARKAS, 1986).

Bár fölöslegesnek tűnhet ilyes adatok sorolása — mégsem egészen érdektelenek a megyén belüli érdekviszonyok és a hatalmi relációk belátásához.

Az uralmi erőviszonyok ugyanis az 1988. januári elsőtitkár-váltás óta úgy alakultak, hogy a megyei pártvezetés növelni óhajtotta szerepét a területi politikában, s egyre újuló erővel gyűjtötte szervezetébe a fiatal szakértelmiséget. A foglalkoztatási és munkaerő-piaci viszonyok miatt a megye sem a helyben képzett agrárértelmiséget, sem a létszámban erős műszaki értelmiséget nem tudta megfelelően csábító helyi piacra terelni. így kézenfekvő lehetőség volt a létszámgondokkal, utánpótlási problémákkal küszködő megyei pártapparátus számára, hogy reformprogramjaival nagy vonzást gyakoroljon a szellemi munkaerőre, még a politikai válság napjaiban is. Bács-Kiskun az a megye, ahol kutatásom két éve alatt a legkevésbé látszottak nyomai a párt vezető szerepe lanyhulásának, ahol a reformkörök vertek tanyát, és ahol az erősödő magánszférával jelentős pártállami politikai tőke állt szemben. Korántsem bizonyos, hogy ebbe nem játszott bele a „reformhajnalon” stallumba került első titkár, Szabó Miklós személye, „munkastílusváltása” és az apparátusi szervezetet megmozgató aktivitása.

47