Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - A. Gergely András: Alföldi érdekek, konok kun koponyák (Bács-Kiskun megye érdekviszályai 1988-89-ben)
nagyarányú vállalására ösztönözték (ebben az Alföld és főleg Bács-Kiskun az országos elsők között állt). Ezenkívül a megye „lehívta” az ipart, főleg a budapesti központú nagyipari vállalatokat csábította el telephely-létesítés és szabad(?) munkaerő-kapacitás ígéretével. Az iparosító fejlesztéspolitika ugyanakkor szemben állt minden megyei tradícióval, munkakultúrával, többé-kevésbé a tanyapolitikai elképzelésekkel. És főleg azzal a termelési tradícióval, racionalitással, amely egészen az ágazati feszültségek jelentkezéséig nem tekintette problémának a területi konfliktusokat. A nyolcvanas évek végén, a gazdasági és a politikai válságkorszak kellős közepén persze aprócska gondoknak látszanak ezek. Am ha az érdekszférák legkülönbözőbb köreit nézzük, mindegyikben ott rejtőzik valamilyen alapvető magyarázata, eredendő oka és következménye a megye sajátosságainak. Vegyünk néhány momentumot a leírtakhoz. Elsőként a megyei redisztribúciót. Romány Pál, a megyei MSZMP első titkára alföldi ember volt, látott már élő tanyát, szinte egész elméleti és politikai munkássága a tanya és a mezőgazdaság pártolását sugározta. Életútjában a Nékosztól az MSZMP KB-ig mindenütt ott volt az agrárvonal, regionális elképzeléseiben is Erdei Ferenc nyomán haladt. Gajdócsi István, a megyei tanácselnök is szakképzett gazdász volt, évtizedig maga is gazdálkodó Baján, téeszszervező és téeszelnök, járási tanácselnök, majd rögtön megyei. Két erős agráregyéniség, hozott ismeretekkel, kialakult területi kapcsolatokkal, munka- megosztással: a tudomány embere pártközponti koncepciók és főhatósági irányelvek kialakításában vett részt — a gyakorlat híve pedig területi kapcsolatait használta föl. Hogy, hogynem a megyeközpont „legális” részesedése lett a legnagyobb a területi fejlesztésből, Bajáé a következő legnagyobb. A többi néma csend. Bács-Kiskunban ugyanaz a városháború volt, mint Veszprém megyében. Csak a vezérek között itt talán másutt nem látott érdekegység volt. De míg Veszprémben, Csongrádban katonai, ipari és pártdiktátorok uraskodtak, a bácsi vezetés sikeresen megosztotta az erőket, sőt, egymást is többé-kevésbé megtűrte. Romány egy-egy kecskeméti fa kivágásáról vagy egy bugaci góré lebontásáról személyesen intézkedett, s hajdani munkatársai szerint a pártbizottsági küldönc naponta ötvenszer szaladt a városi tanácsra egy-egy utasítást tartalmazó sajtcédulával, amely parancsnál is kötelezőbb végrehajtási utasítással volt egyenértékű. „Munkastílus” — mondták erre utódai, finoman szépítve a múlt kínjait, s manapság már senki sem titkolja, milyen légkör vette körül őt a megyei pártbizottságon, a Mezőgazdasági Minisztériumban, a pártközpontban és mindenütt, ahol csak megfordult. A megyén belüli érdekviszonyokat tehát hosszú időn át az egycentrumú kézi irányítás jellemezte. Az éppen ügyeletes első titkár határozottságán és kapcsolatrendszerén múlott a megye minden esélye. Az „irányító szervezetek” hierarchiájának szinte alapvető minőségjelzője volt a „rendcsinálás” rendszeressége. A megyei tanácson a hatalmi és bürokratikus „rendet” az jelezte, hogy két egyenrangú szakigazgatási szervezet, a mezőgazdasági és élelmezésügyi osztály, valamint a pénzügyi osztály foglalkozott a mezőgazdasággal. De a tanácsi és a pártirányítás kettőssége sokszorozódott, mihelyt a megyei politikai küzdőtér szereplői közé odaszámították a megyében működő tizenöt ipari gazdálkodó szervezet érdekeit (ezek közül csak öt működött megyei függésrendszerben), vagy ha feszültség támadt a mezőgazdasági termelés és a feldolgozó-ágazati, illete ipari üzemek között. Tizenkét neves állami gazdaság, agráripari egyesülés, és száznál több mezőgazdasági társulás, száznyolc tsz, huszonhat szakszövetkezet, negyvenegy vadásztársaság és negyvennyolc horgászegyesület, valamint Teszöv- és MÉM-érdekeltségek, hűtőipari, konzervipari, növényvédelmi, állat-egészségügyi, vízügyi érdekeltségek — és hosszan sorolhatók még azok a területi érdekkörök, amelyek az agrárszférában hatnak. Egyedül a megyei tanács mezőgazdasági és élelmiszeripari osztálya évente 2500-3000 hatósági határozatot adott ki (s az osztály működését és hatásköreit részletező tanulmány negyven oldalon sorolja még a legkülönfélébb jogosultságokat, funkciókat, lásd GÁL 1986). Arról, hogy a területi folyamatokban, a települések fejlődésében milyen jelentősége van 46
