Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Szekér Endre: Egy úr Velencéből (Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban)
Egy úr Velencéből Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban Márai Sándor nem sokkal a Vendégjáték Bolzanóban című könyvének megjelenése előtt egy rövid esszéjében, prózakölteményében összefoglalta Giacomo Casanova sorsát. A Casanova című írás a Négy évszak kötetében jelent meg, melyben arról vall, hogy ha lehámozzuk a hajdani „hős” történeteinek, álarcainak külső rétegét: a nyers valóságot kapjuk meg. S ez a valóság — meglepő. Casanova — sohasem volt szerelmes, a „kaland balekja” volt. Kötéltáncoshoz, atlétához, díjbirkózóhoz, szemfényvesztőhöz hasonlítja. Olyan mutatványos volt, aki görögtüzet gyújtott, cinkelt kártyákkal játszott. S végül mindent elárulva, kiröhögve, becsapottan, kifosztot- tan hal meg. Márai a Vendégjáték Bolzanóban című kötete elé jegyzetet illeszt, melyben azt fejti ki, hogy Giacomo Casanova regényes jelleme érdekli: a mindenre elszánt, hazátlan, boldogtalan „vándorlegény”. Nem vonzza a regényes történet, a kalandos szökés, a bravúros menekülés. Az Emlékezésekből is csupán a szökés időpontját és körülményeit veszi át: Giacomo Casanova, a hírhedett kalandor 1756. október 31-én éjjel szökik meg a velencei ólomkamrákból. Kötélhágcsón jut le a lagúnákba, és egy Balbi nevű volt szerzetessel megszökik. Érdekes megfigyelnünk, hogy Márai Casanováról szóló mindkét művében a „kalandot” állítja középpontba, s emellett a szerepjátszásról, az álarcok, maszkok használatáról ír. A szerepjátszás motívuma, a különböző alak- változatokban való megjelenés, a csaknem színpadi jelenetváltozás — végig követhető Márai könyvében. Giacomo így mutatkozik be Bolzanóban a fogadósnak: „Egy úr, Velencéből.” Gyorsan változnak a szerepek: „a férfi”, „a lovag”, „a gyilkos”, „az író”, „a csodadoktor”, „a tudós”, „a kalandor” stb. Ezeket a szerepeket olykor nagyon hirtelen változtatja meg. Sokszor a farsang idején más öltözéket vesz fel, maszkot illeszt arca elé, másnak mutatja magát. Külön fejezetet szentel az író a „kellékeknek.” Álarcosbált rendeznek, vendéghajat tesznek fejükre, színpadi eszközökkel élnek. Az író többször egy- egy hasonlattal érzékelteti ezt a többarcúságot. Giacomo úgy néz ki az ágyban, — „mintha meggyilkolták volna.” Úgy beszéltek róla a városban, — „mintha valamelyik híres énekes érkezett volna . . .” Úgy jelent meg a színházban, különbül, — „mint a színészek”. Máskor meg: „úgy álltái ott, tőrrel kezedben, mint egy gyilkos, aki éppen le akarja döfni áldozatát.” Az író és a gyilkos szerepe összefonódik, aki vérrel ír, nem tintával, Mert „műfajod kelléke inkább a vér, mint a tinta, Giacomo, ezt tudod, remélem? . .Máshol is felmerül a „műfaj” kifejezés: Giacomo műfaja — a kaland. S ehhez tartozik hozzá a szerepjátszás, a színpadszerűség, a maszkok és a kellékek. „Mi kell a kalandhoz? ... Az összes kellékek rendelkezésedre állanak, éjjel és titok, álarc és eskü, szép szavak, sóhajok, levélke, titkos üzenet, s aztán a szökés, hófúvásban, a gyengéd rablás, a nagy pillanat, mikor a zsákmány karjaid között piheg, hisz és sikolt, aztán a lassú leépítés és a befejezés ...” A gróf mondja az előbbi szavakat Giacomonak, Bolzanóban, a nagy „mutatványra” sarkallva őt. A mű elején a fogadósnak így mutatkozik be Giacomo: „egy úr, Velencéből.” De a velencei úr rongyokban érkezett, véres a ruhája, és csak egy tőre van. Ezek a „kellékek”. így érkezett Bolza- nóba a „vendég”. Az író számára különösen vonzó hősének „romantikus a jelleme”. Ez érdekli, ezt emeli ki, ezért írta a könyvet. A szökött rab — a szabadság igézetét jelenti. Szökésének híre felemelő, mert „egy ember erősebb mint az önkény”. Romantikus jellemzéséhez hozzátartozik az ellentétekben komponálás, a végletesség, a meglepő fordulat. A megmenekült ember úgy alszik most nyugodtan a fogadóban széttárt karokkal „mintha meggyilkolták volna”. A nők által imádott Casanova arca rút, orra nagy, álla hegyes, a börtönben elhízott. De este, színpadi fényben, vendéghajjal, frakkban, oldalán karddal — egészen más: hódító, megnyerő. S ez a férfi, amikor megcsókolja Terézt, „kudarcot” vall: a lány nem érez semmit. Félni kellene a lánynak Giacomótól, de ő nem fél. Végletes indulatok élnek benne: a férfi Velence védelmében ölni tudna. Újfajta kuruzslóként csodát várnak tőle a szerelemben csalódottak, de ő csak bölcs emberi tanácsokat ad. Párma grófja, a hatalom birtokosa zarándokol el az üldözött szökevényhez, Giaco- móhoz, hogy szerződést kössön vele. Az értelem és az érzelem párharca ez. A vendégfogadó szobájában később szerepet játszva — mint egy daljátékban — találkozik a hajdani két szerelmes: Giacomo, női ruhában és Franciska, a mostani grófnő, Párma urának felesége férfiruhában, álarccal. Egymásnak szegeződnek ekkor a múlt és jelen, az odaadás és a visszautasítás, az élet és a halál, a gyűlölet és a szerelem érvei. Álarcosán, maskarában, szerepet cserélve vall itt gavallér és udvarló, a férfi és a nő. Mint két vívó küzdenek, találatokat adnak és kapnak a mondatok éles tőreivel. „Nemcsak a szerelem örök, Giacomo, a bosszú is örök, mint minden igaz érzés”, — mondja a nő. Vége a mutatványnak, a nő elmegy, Giacomo letépi álarcát. „A gyertyák csonkig égtek”, irja le újra Márai szeretett mondatát. Úti86
