Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Szekér Endre: Egy úr Velencéből (Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban)

ruhát ölt a férfi e vendégjáték után, e „hófehér” kaland után. Levelet diktál, a kegyelmes grófnak címezve, a prométheuszi tűzről vallva, és az örök szerelemről szól. Végletes érzelmek, túlvilági és alvilági hatalmak, élet és halál ellentéte kavarog e végső levélben.

A színpadszerűség megoldásai végig megfigyelhetők Márai művében. Egy-egy jelenet zárt térben játszódik, színpadias elrendezésben. Giacomo fogadóbeli szobája a legfontosabb színhely. Itt leskelődnek az ismeretlen vendégre várva a bolzanói nők. A kulcslyuknál való elhelyezkedés, kíváncsi-pletykázó asszonyok — a helyzetkomikum pillanatait idézik. Ez folytatódik a következő jelenetben: a felébredt férfi meghajol, eljátssza a tiszteletadást, „mintha a francia udvar hölgyei előtt hajbókolna”. Később az ablak előtt áll Giacomo, és megállapítja, hogy „minden szavának és mozdulatának sikere van közönségénél”. Emléket, színpadias jelenetet idéz fel: éjféli párbajt, holdfényben, ciprusok árnyékában. A gróf farsangi estélye kapcsán Shakespeare Szentivánéji álom című drámájára utal, „szamárfejet viselek ma este”, mint Erzsébet királynő idején. S amikor szerződtetni akarja Giacomot a vendégjátékra, világosan színpadi mutatványról beszél, melyet kifütyülhet a közönség. Később Giacomo a farsangi bálra készülődve felteszi a kérdést: milyen álarc, öltözék kellene a lovagnak, az írónak, a doktornak, a tudósnak, a vadásznak? A későbbi találkozáskor, a felcserélt férfi és női öltözék és maszk a különböző szerepek gyors váltását teszik lehetővé. Egy-egy mozdulat, főhajtás, térdelés, mozdulat utal a határozottan színpadias elrendezésre. A gróf eljátssza a „levélhordó” szerepét. De nem csupán a színpadszerű jelenetkomponálás, a különböző szerepek eljátszása jellemző Márai művére. A dialógusok és a monológok alkalmazása is a színpadszerűségre figyelmeztet. Giacomo először társához, Balbihoz beszél, aztán a szobalányhoz, a borbélyhoz, az uzsoráshoz, a grófhoz, Franciskához. A konkrét helyzetekre épülő párbeszédek mellett feltűnnek olyan fejezetek, amelyekben az egyik beszélő szövege túlzottan megnövekszik, visszaszorítja az öt hallgató mondandóját. így ezek a típusú párbeszédek majdnem monológgá válnak. Előfordul az, hogy Giacomo megszólítja önmagát, s így fejti ki gondolatait. („No, mire vársz? Kezdjél hát öltözni, öregedő művész, vénülő vajákos! A szoba tele van árnyakkal: ifjúságod árnyai ezek.”) Franciska hosszú vallomását alig szakítják meg Giacomo szavai: „Akarod tudni, milyen az, mikor egy nő élni kezd a világban, mint egy megszállott, mint akit megérintett és megjelölt a végzet, s nincs többé béke a szívében, mert szeret valakit és megsértették?” A Vendégjáték Bolzanóban szerkezeti felépítésében is valamiféle színpadszerűség rejlik. Márai regényszerkezetének arányos

rétegei — mint a fa rétegei — elválaszthatatlanul összefonódnak, egymásra épülnek, majd zárt egységet alkotnak. Egyértelműen színpadi — és zenei — vonatkozású a „Skála és gyakorlat” című fejezet. Külön fejezet a „kellékek” beszerzése, a „szerződés” — mint egy operaénekesnél —, a jelmez előkészítése. A csúcspont, a tetőpont — a vendégjáték, a címben is rögzített legfontosabb szerkezeti egység. A válasz, a lezárás, a levél beszámol a beteljesült kalandról, a sikerült mutatványról, a maga örök szerelmi üzenetéről. A színpadias eltávozást egy bohócfintorral oldja fel, Balbi hahotázásával: „Csak Té-ged és ö-rök- ké!”. A kompozíció itt is őrzi a zenei jelleget, a színpadi jelenetszerűséget.

Márai Sándor határozottan vallomásos írói alkat, akinek epikus műveiben is megragadható a személyisége. A Vendégjáték Bolzanóban című műve időben nincs távol a Szindbád hazamegy című regényétől, amelyben különös játékkal belebújt Krúdy alakjába, és így vallott szeretett írótársáról, az alkotói magatartásról. A Casano- va-téma kapcsán sem rejthette el vonzódását a játék, a kaland, az utazás, Velence stb. iránt. „Különös véletlen” az, hogy Márai és hőse, Casanova negyvenéves. S amikor Giacomo határozottan írónak vallja magát, megáll Márai a regényben, ezt a részt külön fejezetben fogalmazza meg. Az írás hatalmáról szóló mondatokban ott érezzük Márai Sándor vallomását is: „És az írásban hiszek, mert az Írásnak hatalma van a végzet és az idő fölött.” És Giacomóval együtt vall Márai Velencéről, hangja különösen líraivá válik, és a próza versszerűvé formálódik. („Velenceinek születtem, tehát minden enyém, amiért élni érdemes, ajándékba kaptam a szabadságérzést, a tengert, a művészetet és a szép szokásokat. . .”) Márai személyessége, e téma iránti szeretete abban is kifejeződik, hogy évtizedek múlva, hazájától távol verses formában újrafogalmazta. A mű címe: Egy úr Velencéből. A verses játékot két felvonásba osztotta. Megtartotta az új műben a bolzanói környezetet, határozottan utal arra, hogy a szárnyas ablakokon át Bolzanó főterére látunk. Balbi szerepe itt megnő. A verses játékban megőrzi például Giacomó és Teréz csókjelenetét, a Velencéről és az írói sorsról szóló vallomást. A színpadi változat megkövetelte Giacomo és Párma grófjának, illetőleg Franciskának élesebb szembeállítását. Itt is megőrzi a levélformát, a vallomást: „Ezt suttogom: Csak Téged és örökké!” Új a keret-megoldás, Pierrot és Pierette farsangi jelenete. A tanulságot így fogalmazzák meg: „A mámort az emberek kialudják / Az ágyban . . . Vagy a sírban. De világol / Az emlék egy fényes, másik világból, / Ahol zene szólt és testek bódult / Körtáncban egymást keresték.” A Vendégjáték Bolzanóban című Márai-regény hatott Farkas Ferencre, aki operaváltozatot készített a

87