Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Martos Gábor: Újabb pótszék(es)ek
tesz, mellyel — mint korábban a Tóth Menyhért-műsorral — ezúttal is az irodalom iránti érdeklődését bizonyítja: októberben a Játszóházban tartják az Önarckép című emlékestet, melyen a négy évvel azelőtt tragikus körülmények között, fiatalon meghalt kecskeméti költő és amatőrszínpad-vezető, Beregszászi János verseiből mutatnak be válogatást a Pótszék és a Garabonciás Színpad, Beregszászi egykori együttesének tagjai. * * * Közben Szolnokon is beindul az új — profi — színházi évad, melyben Mózes István, a Szigligeti Színház rendezőasszisztense — előző (profi) rendezői sikere nyomán — újra lehetőséget kap a színház vezetőségétől az önálló alkotómunkára. Mózes választása rendezőként Jose Triana: Gyilkosok éjszakája című háromszemélyes kamaradarabjára esik; 1991 májusában van a bemutató a Szigligeti Színház szobaszínházában. Ha már a Fassbinder-darab bemutatását az előadás plakátjával kezdtem, induljunk el most is ettől a — bár a mai színi életben sajnos sokszor kellően ki nem tüntetetten — fontos színházi „kelléktől”: a Triana-darab szolnoki plakátjáról három többszörös életnagyságúra nagyított szempár mered a nézőre; hat hatalmas, gyűlölettel-szorongással teli szem. S a néző, aki — esetleg épp a plakát láttán — beül az előadásra, a hatalmas, sokpárnás franciaággyal, az öltözőtükörre tett apró nippekkel, csipketerítővei letakart kerek asztallal, néhány székkel és két nagy ruhásszekrénnyel berendezett polgári szobában — Csik György díszletében — majd ugyanezzel a három szempárral találkozik: Császár Gyöngyi, Gombos Judit és Tóth József szemeivel. Az ő hármójuk szemeinek félelemteli rebbenései, fenyegető villanásai — melyet tökéletesen egészítenek ki a kezeikben időnként fel-feltűnő hatalmas konyhakések vasának hidegen meg-megcsillanó fényei — adják meg az előadás alaptónusát. S ugyanezek a vibráló villódzások jelennek meg a három különlegesen intenzív, s ezért szédületesen magávalragadó alakítást produkáló színész játékában is az előadás folyamán; a történet során, melyben három, bezártságában, szorongásában és szoronga- tottságában önmagát tomboló fantáziaképekben kiélő, lelkileg megnyomorított gyermek próbál meg elszakadni, vagy akár — legalábbis gondolatban — végleg megszabadulni elnyomóitól, saját szüleitől, miközben ezekben a közösen kitalált játékokban, közösen megélt víziókban fel-felváltva maguk bújnak be a gyülölt-szeretett apa és anya bőrébe, hogy aztán e brutális, önfertőző rémálmokból építkező pszicho-horror, ezen Artaud-i értelemben vett (hisz nyilván nem véletlenül idézi a műsorfüzet a francia színházi mágust) valódi „kegyetlen színház” végén három csapzott, riadt szemű gyermek álljon a féltett szoba rettenetes titkokat tudó romjai között. . . ugyanúgy, mint az előadás elején. A kései bemutató miatt ebben az évadban a Gyilkosok éjszakája — bár mindannyiszor igazi, nagy sikerrel, s a helyi lapban szép kritikai visszhanggal — már csak néhány alkalommal kerülhetett a szolnoki közönség elé. Az évad végén azonban a Szigligeti Színház vezetősége bejelentette: a Mózes István rendezte darab — annak ellenére, hogy a három szereplő egyike, Tóth József a következő szezontól elszerződött Szolnokról — változatlan szereposztásban továbbra is a Stúdiószínpad műsorán marad; az immáron pedig — úgy tűnik, legalábbis Szolnokon — végképp „profi” rendezővé „üttetett” Mózes Istvánnak felajánlották: a következő évadban már a nagyszínpadon rendezze meg a színház szokásos évi gyerekdarabját. * * * Mózes István „profi” rendezői pályája tehát sínre kerülni látszik, ám ő ennek ellenére sem felejtkezik meg kecskeméti amatőr-csapatáról; még akkor sem, ha ez a csapat éppen meglehetős mélyponton is van: a Digó felemás sikere-kudarca az új tagok egy részét — akiket még nem oltott be az igazi siker íze, s akiket még nem fertőzött meg a csoport régi tagjait már jellemző megszállottság — eltávolítja az amatőr színjátszók sok időt és energiát igénylő tevékenységétől, a régi, lelkes tagokat pedig (s magát Mózest is) mélyen megrázza, 75
