Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - A szabadságért fizetett ár (Varga Imre beszélgetése Köteles Pállal)

kodtam. De most, hogy fölteszed a kérdést, belémdöbben. Az igazi célt, tehát a hasznosságon túli dolgokat én nem tudtam volna megfogalmazni. Éppen csak említem, hogy egy tévéműsorban megkérdezték tőlem: nem nyugtalanít-e engem a magyarsággal szembeni román politika. Akkor azt válaszoltam, hogy a román kormány magyar politikája nem nyugtalanít, de a magyar kormány magyar politikája rendkívüli módon aggaszt. Nyugtalanít. Azért, mert a hazai politikusok nem látják tisztán a helyzetet, s ami a legnyomasztóbb, nem ismerik a román gondolkodásmódot. Ez bizony tragikus helyzet. Tehát ha belekeveredtem ebbe a korpába... Én három évre vállaltam ennek a lapnak a szerkesztését, s remélem, hogy addig fölnő egy olyan gárda, hogy lesz kinek átadni a „vezérpálcát”. Kényszerűségből vagyok itt, nem jókedvemből. Azt hiszem, szükséges volt ez a lépés. Ismétlem: nem szívesen tettem meg ezt a lépést. De most már benne vagyok a táncban s nehéz kiszállni, mielőtt elérném azt, amit magam elé tűztem. Tehát, hogy egy jó gárda csinálja tovább az Erdélyi Magyarságot.

— Mi a véleményed a kétnyelvűségről? Lehetőség? Veszély? Te melyik irányból kerítenéd be ezt a témát? Létezik-e személyes vagy csoportos formában?

Én a kétnyelvűségben mint társadalmilag indokolt állapotban nem hiszek. Mindenekelőtt mindenkinek biztosítani kell az anyanyelven való művelődést. Az teljesen más kérdés, hogy az ember nem kényszerből, hanem a saját érdekei késztetésére megtanul minél több nyelvet. Mindenekelőtt azokat a nyelveket, amelyekkel a hétköznapi életben érintkezése van. Mondjuk a románt, a szlovákot, a szerbet. Igenám, de ha nem tapasztalható kölcsönösség ebben a vonatkozásban, akkor ez csak aberráció, semmi egyéb. Az, hogy Romániában él a magyarság, még nem lehet kényszerítő erő, hogy ő a románt megtanulja, de a román ne legyen hajlandó magyarul megszólalni. A Felvidéken ugyanez a helyzet. Tehát a kétnyelvűségben én nem hiszek. Az anyanyelvén kell mindenkinek tökéletesen megszereznie a tudást. S hogy erre még mit épít rá a saját hasznára és a közösség hasznára, milyen ismereteket szerez, s hogy világnyelveket tanul, ez az ő gondja-baja és — öröme. Mi, akik itt együtt élünk, meg kellene tanuljuk egymás nyelvét. De a kétnyelvűségben nem hiszek. Ez egy rendkívül veszélyes teória. Sztálintól ered a nyelvfeladás három lépcsője, s a végszó általában az: mi a fenének vartyogni magyarul, ha már úgyis ismerjük a román nyelvet, a szlovákot, a szerbet, az oroszt. Veszélyes dolog, s mindent meg kell tennünk ellene. Éppen mostanság tapasztalható a rendkívüli indulatos reagálás Erdélyben és Felvidéken is a magyar egyetemek és főiskolák visszaállításával kapcsolatban. Minek — mondják —, tanuljanak szlovákul, románul. Fölösleges, a magyar egyetem csak a szeparatizmushoz vezet. Még a terminológia is egyforma a szlovák és román érvelésben.

— S a kettős kultúra? Említetted, hogy az erdélyi románoknak más a kultúrája mint a regátiaknak. Hatott rájuk nyilván a magyar és a szász műveltség meg a táj is, a szó teljes értelmében. Ez ugyan nem kettős kultúra, de közeledés a másnyelvű műveltségek felé. A magyarság élhet-e a szomszédoktól megdúsított saját kultúrával?

Azt nem tudnám megmondani, hogy milyen szinten a legkedvezőbb, de hogy hasznos, ez kétségtelen. Személyes tapasztalataim meg a szociológiai felmérések is ezt bizonyítják. Számomra rendkívül fontos élményt jelentenek a román irodalmi művek. Ezáltal beleélhettem magam a román szellemiségbe. Teljesen más, ha kényszer hatása alatt terjednek ezek a hatások, mintha szabadon tanulhatják meg az emberek egymás nyelvét, az élet szabályai szerint. Ha egymás kultúráját kellően megismerik, az mindenféleképpen európaizálja a gondolkodásmódot is. Legalábbis az én erdélyi tapasztalataim ezt bizonyítják. Sokkal érzékenyebb, sokkal műveltebb, sokkal inkább hajlamos a másság elfogadására egy erdélyi magyar, mint egy hazai magyar, aki nem ismeri a szomszéd népek nyelvét, irodalmát. A másság élménye mindig gazdagítja az emberi lelket, s a gondolkodásmódot is átalakítja. De más dolog, amikor a kötelezettség, a kényszer közbelép, és azt mondják, hogy ezt meg ezt tenned, tanulnod kell. Emlékezz csak, milyen gyatra eredménnyel tanulták kötelességszerűen az orosz nyelvet. Tizenkét év után még az ábécével is gondjaik voltak. Kényszerrel semmit nem lehet elérni.

63