Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő 9. A politikai közírás nagy korszaka és az elnémulás

térhessek Lakitelekre, és a mára. . . ott, abban a helyzetben teljesen felesleges volt ezeket az ellentéteket még kiélezni, ahelyett, hogy világosan egy hitlerizmus és fasizmus elleni álláspont alakult volna ki. Ennek a két felelőse az én különvéleményem szerint Erdei Ferenc és Németh László voltak egyszerre. Erdei Ferenc teljességgel megzavarta az egész konferenciát azzal, hogy a társaságot az elé a választás elé állította, hogy vagy a marxizmus szemszögéből szemlélik a társadalmi kérdéseket, vagy elcsúsznak valami Isten tudja micsoda veszedelmek felé. Ezzel szemben és ezzel szembefordulva Németh László felállított egy hamis harmadik út alternatívát, amely lényegileg, bár nem egészen kimondottan azt a konklúziót rejtette magában, hogy a fasizmus és kommunizmus ellentétében a népi mozgalomnak és az egész magyarságnak lényegileg egy harmadik, ha tetszik, passzívabb utat kell választani. Ez hamis kérdésfeltevés volt, mert abban a pillanatban nem kommunizmus és fasizmus között kellett volna választani, hanem a fasizmus és az egész fasizmus elleni koalíció között, amely a kommunista Oroszországot és a nem kommunista demokráciákat egyesítette. Ebben az alternatívában a szárszói konferenciának egyértelműen lehetett volna állást foglalnia és szimpátiát vállalnia. Pontosan ez maradt el Erdei Ferenc és Németh László párhuzamosan és ellentétesen hamis kérdésfeltevése miatt.”

A lakiteleki fölszólalások csakúgy, mint a Demokratikus Ellenzék korábbi mani- fesztuma, a Társadalmi Szerződés nagyító alá helyezte a beteg társadalom kórokozóit, és — hasonlóan a szárszói vitához — megfogalmazta a megújhodás, a rendszerváltozás halaszthatatlanságát. De — s ebben is hasonlóan Szárszóhoz — történt közben egy mélyebb hiba. Itt is volt egy mindkét oldalon föltett hamis kérdés, olyan „vagy-vagy”, amely az adott történelmi pillanatban nem arra koncentrált, hogyan lehet a rendszerrel szembekerülő politikai elit színe-javát a közös célra összefogni.

Ez a „mélyebb hiba” ezúttal a szárszói „hibához” viszonyítva fordított volt. Ott az volt a tévedés, hogy az akkori jelen kopott le a horizontról, itt az volt a tévedés, hogy a pillanat ellentétei elhomályosították a látóhatárt. Mindkét részről a hatalom személyiségeihez való viszony került előtérbe, ez lett a — más nézetkülönbségeket is felerősítő — polarizáció kiindulópontja. A Társadalmi Szerződés azt mondta: Kádárnak mennie kell; a lakitelki program igy szólt: Pozsgay mondja a bevezető előadást. Az egyik (akkor még) köztudottan keresztbehúzta a másikat, hiszen a második (akkor még) köztudottan nem engedhette vállalni az elsőt. Pedig a lakitelekieknél gyorsan múló taktikai-baráti feltétel lett a Pozsgayval való szövetség, amit aztán a párttá szerveződés ténye végképpen és gyorsan elhomályosított. A Demokratikus Ellenzék részéről pedig olyan alapfeltétel volt Kádár azonnali menesztése, amely akkor hangzott el, amikor Kádár bukását súlyosabb erők, világpolitikai tényezők némileg hatékonyabban készítették elő, mint az ellenzéki manifesztációk, ráadásul a szocializmus önfelszámolásában a lényeg nem egy személy, hanem egy rendszer megbuktatása volt. Joggal mondta Konrád György a Jurta Színház tapsviharában, hogy sem királyok (Kádár), sem „három királyok” (az egymással küzdő Grósz, Berecz, Pozsgay) nem válthatják meg a régi rendszert.

De másfelől is (próbáljuk elkerülni a történelmietlenség hibáját) közeledhetünk a kérdéshez: vajon járt-e hosszú távú, a nemzetet szolgáló előnyökkel az, hogy az ellenzék két ereje között a törésvonal azokban a kérdésekben alakult ki, ame34