Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő 9. A politikai közírás nagy korszaka és az elnémulás
lyekben nyolcvanhét nyarán-őszén kialakult? Vajon a lakiteleki szerep segítette-e be Pozsgayt nyolcvannyolcban a Politikai Bizottságba, vajon ez a hátvéd segítette-e őt nyolcvankilenc elején annak kimondásában, hogy az ötvenhatos forradalom és szabadságharc nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés? Természetesen mindkét nagy jelentőségű lépéshez hozzájárult, hogy Pozsgayt akkor már az ellenzék egy vele jó kapcsolatban lévő csapata támogatta. De bizonyos, hogy a két esemény e nélkül is (talán néhány hetes vagy két-harom hónapos eltolódással) bekövetkezett volna. Ugyanígy feltehető a kérdés: vajon Kádár és a hozzá hű „kemény mag” bukása nem következett volna be a Demokratikus Ellenzék ostroma nélkül? Bizonyára eltolódik, de mindenképpen rövidesen bekövetkezik. Ennek végiggondolása után talán nem tűnik fel könnyelműségnek az a következtetés, hogy viszont az összefogás elmaradásának következménye lett a rengeteg kétes szerveződés elburjánzása (miközben a két mag már egymással küzdött), hogy aztán az MDF is, az SZDSZ is olyan látszatokkal, ambíciókkal terhelődjön meg, amelyek kvázi ideológiák voltak, homályos, zavaros retorikus önarcképek, melyekkel — éppen mert vállalni, képviselni sem lehet őket igazán — szembefordulni, vitatkozni is kilátástalan. A Pozsgay-pártiak nemsokára felmorzsolódtak, az SZDSZ pedig már a „négy nem” kivívásával olyan útra lépett, amelyen azóta folyamatosan ellentétbe került önmagával. A kör bezárult, a hamis helyzet logikája kérlelhetetlenül kialakította a rendszerváltás közben a politikai küzdelmeknek azt a pályáját, amely a (sokszor elemzett, és ma újra) zsákutcás térben járatja a fiatal magyar demokráciát. Kísérő jelenségként (újra) a jól ismert kizárásos struktúrák, amelyek a hosszabb és rövi- debb távú múlt rezervátumába szorítják be a legjobb szándékú törekvéseket is, miközben nem engedik érvényre juttatni a monológikus ellenfél(ellenség)-kép jelleggel, szemben a dialógikus, önfeltáró, modern politikai kultúrát. Szárszó-szindróma? Vállalom a meghatározással járó egyszerűsítést úgy, hogy azért nem fosztom meg az eseményt a benne rejlő történelmi pozitívumtól, az ugyancsak benne rejlő hamis kérdésfeltevések tisztázása kedvéért. Összefoglalható néhány olyan vonás, amely históriai távon (előtte-utána) kiegészíti az eseményszerveződések, történelemalakító mozgások jellegzetességeit: a) az el nem döntött (szavakkal el nem dönthető) viták később úgy dőltek-dőlnek el, hogy az egyik (a történelmi-politikai felülre kerülésben éppen „soros”) fél hatalmi erővel juttatja érvényre nézeteit; b) közben a vitákban egykor részt vevő személyiségek alulmaradnak. Vagy úgy, hogy az idő múlásával a hatalmi erők képviseletében az autonómiáját veszített ember helyzetéből „szól ki” (Erdei), vagy úgy, hogy elszenvedi — miközben a maga egykori hamis kérdésfeltevésének is — az új helyzet következményeit (Németh); c) a hamis régebbi feltevések visszaütéseként az általuk elképzelthez képest más pályára kanyarodó történelmi mozgás félresodorja őket (Bíró Zoltán, Kis János); d) tovább hatnak a régi, a közös kelepcébe zártság idejéről visszamaradt el nem számolások mérgei, s miközben az élet már régen új kérdéseket tesz fel, a megmaradt hamis alternatívákon való rágódás elszívja az erőket a kibontakozó újra való reagálástól. 2. Aki egyszer megírja a magyar politikai gondolkozás történetét (legalább) három kérdést nem kerülhet ki. Az egyik az, hogy a politikai esszé — közismert okokból 35
