Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő 9. A politikai közírás nagy korszaka és az elnémulás

alatt találkozókat). Azoknak a mentalitását, akik a kormányzópárt vezetésében együtt maradtak, mérhetetlen távolság választja el négy év előtti önmaguktól. (Tegnap este a televízióban Kulin nyilatkozott görcsösen, kitérve a kérdések elől; zavart keménysége Agárdi Péter hajdani messianisztikus kérlelhetetlenségére emlékeztetett, aki valamikor őt [is] ugyanilyen arcvonásokkal leckéztette.) Az emlékeim és most a jegyzőkönyv is tanúsítja: ott a sátorban négy éve árnyalt- meditatív önszembenézés, egy nemzet képviseletének tudatából fakadó erkölcsi erő, le nem mondás azok szövetségéről, akik (akár taktikai okokból, akár a szervezők elzárkózása miatt) nem kaptak meghívást. Ma: kinyilaltkoztatás, hatalmi gőg, a nemzet képviseletében való elbizonytalanodás miatti görcsös kizárólagosságtudat.

A jegyzőkönyv tanúsága szerint aggodalom a kultúra, az irodalom jövőjéért. Azóta irodalomtörténészek, írók vezetik a parlament kulturális bizottságát, ez az intézmény, ezek az irodalomtörténészek és művészemberek másfél esztendeje annyit tettek a nemzet kultúrájáért, a könyvkiadás, könyvkereskedelem, a művészet új infrastruktúrájának megteremtéséért, hogy egymás torkának estek, többek között azon: legyen-e a rádiónak az a három ember az alelnöke, akikről nekik — és a javaslatuk-véleményezésük által befolyásolt miniszterelnöknek — mégiscsak tudniuk illene, hogy valójában még egy rovat vezetésére sem alkalmasak a rádiós munka folyamába való több évtizedes belesimulásuk közben mutatott képességeik alapján. Lapozom a jegyzőkönyvet, miközben érkezik az Életünk küldeménye. Vekerdi László írása (levonatban) Csurka István publicisztikai kötetéről; hozzászólást kér a szerkesztőség, szeretnénk egy ilyen ankéttal visszanyúlni Monor szellemiségéhez, írja Pete György.

Évtizedekig az álló idő tengelyében éltünk, most a meghajszolt, a verejtékező időben. Szeptember: betör a háború (Jugoszlávia), a lázadás (Bukarest), hallani a hajdani barnainges posványra emlékeztető morajlást a vendégmunkások elleni idegengyűlöletben (Németország), a magyarság és a zsidóság elleni hangulatkeltésben (Szlovákia); itthon alakulóban a Csendőrök Bajtársi Szövetsége, Romhá- nyi László, aki Berecz Jánossal avatta föl a Jurta Színházat, a Történelmi Igazságtétel Bizottságának vezetőit támadja, a populista vezérpolitikussá avanzsált budai ügyvéd, a koalíció második legerősebb pártja nevében újból és újból feladja a leckét a kormányzópártnak: kivel? merre? meddig? milyen áron? (Nézem az MDF-nek a kisgazdákkal való tárgyalásra készülő küldöttségét; uramisten, ők azok, akik inkább Torgyánnal fogtak össze, semmint Gönczcel, Pozsgayval, Szűrössel, Konráddal és a magyar szellemi elittel.)

Lakitelek egy történelmi út állomása volt. Sokan hivatkoztak már rá, hogy előzménye: Szárszó. Valóban, ott is, emitt is az értelmiség egy táborának színe- java volt jelen.

Néhány éve már eljutottunk (a kiátkozás és apológia után) addig, hogy a szárszói találkozón a vitázó partnerek (Németh Lászlóval, illetve Erdei Ferenccel a centrumban), nem az akkori (1943-as) jelenre, hanem a háború végével (amit akkor mindketten egész közelinek hittek) kialakuló jövőre irányították a figyelmüket. Tudjuk, hogy ez az ellentmondás hozzájárult a negyvenöt utáni szakasz következményeihez. Szeretném ezt újra kiemelni Bibó okfejtésével, hogy vissza33