Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Szepesi Attila: „Erdei vadak, égi madarak” (Arcképtöredék Csanádi Imréről)
vízimalom, a távolban elpöfögő vonat, a hegyek karéja, a korsós menyecske, a hullámok-kimosta ősi nyílhegyek, a lovát fürösztő gazda, a kövér ökrök és a szertespriccelő szöcskék, a ruhát mosó asszonyok, az őzek meg a rókák — s a valaha itt barangolt, mára emlékké fogyott farkasok és medvék —, a kémlelő túzokok és a jajgató bíbicek, a fába jelet-véső gyerkőcök, meg a szúnyogot nevelő nádas — se felfénylő részletek tükrében a táj története, múltja, jelene, s egy-egy tétova kérdés erejéig tán a jövendője is: Milyen bolond ötlet, makacs sejtelem noszogat rá? benned magam figyelem, olvasnék belőled, mint a régiek, félig sem értve jelképeidet. Ez a korai, összefoglaló vers, a németalföldi mesterek emberi hangyanyüzsgéssel átszőtt tájképeit idéző táblakép, az Egy forráshoz adhatja kezünkbe a kulcsot, ha Csanádi Imre természet-élményét meg akarjuk érteni. Mert a csillámló forrás és a belőle előkanyargó csermely remegő képe, s az őt körülvevő tenyészet, változó köreivel — az évszakok egymást váltó, egymást kergető és megújító örvényeivel —, miképpen ezek égi tükre, a jóval később emlékezetes versben fölidézett Csillagforgó, — a világ állandóságát őrzi, a közös emberi élményt, ami korszakok fölötti és évszázadokon túli, az élet folyamatosságát, a nemzedékek egymásra rétegződő emlékezetét és hagyományaikat, tükrében egyes ember sorsa oly törékeny, alkalmi és szeszélyesen változó. A forrás és a csermely képe minden emberi-természeti múltat magába sűrít, de elmondhatjuk ma már, hogy a költő későbbi esztendei is ott csillámlanak a mélyén. Mert a vers remegő víztükre egyúttal furcsa görbe tükör is, melyben a világ véletlen rebbenései átváltoznak. Ott vibrálnak a hullámok alatt a költő korai évei, kamaszélményei éppúgy, mint a későbbi, embert próbáló esztendők: a hadifogság gyötrelmei, a korral való ambivalens azonosulni vágyás, a letiport forradalom, az örökös újrakezdés, a városlakóként való hányódás-vetődés — a se-veled-se-nélküled furcsa szorongattatása. Mert — és ezt ugyan ekkor még nem tudhatta, esetleg csak megsejthette —, ezentúl már csak vendégként tér vissza szülőföldjére. És ez a kopár tény a növényi-állati tenyészethez, a neki oly kedves természethez való viszonyát is alapvetően meghatározza. Korábbi verseiben ugyanis a természetre mindig valami baljós árnyék esik. Ha kedves is, ha vonzó is, az élmény örömébe mégis üröm vegyül. Kosz és por, embert görnyesztő munka, ínség és kórság. Hisz a természetből még ki nem szakadt ember számára a zöld tenyészet olyan adott környezet, amivel meg kell napról napra vívnia, szembe kell néznie, belőle kell elragadnia a mindennapit — s hogy mindez csoda, az komiszul rejtve marad számára, korántsem természetes. Csak a hiány avatja majd azzá, a visszanézés, a megszépítő messzeség. Borzongás és idill egyszerre bujkál a korai természetidéző versekben: Itt tengelicécskék, ott remete varjak. Az egyik csupa fütty, a másik fa hallgat. Jó füttyre fakadni, víg zsivajba kapni, — még jobb a sötétnek hajnalban hallgatni. (Februári reménység) 27
