Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Szepesi Attila: „Erdei vadak, égi madarak” (Arcképtöredék Csanádi Imréről)
Egy-egy aranyfényű pillanat felszikrázik benne, de azonnal kesernyéssé válik az élmény, mert ezekben a korai versekben még nem adatott meg számára a távolság, mintha karjai a szőlőindákban, lábai a gyökerekben folytatódnának — szinte magát mintázza akaratlanul valamiféle zámolyi Arcimboldo-figurává —, varázslat emeli és béklyózza egyszerre: sem itt, sem ott, a világ csupa eldöntetlen akarat, tényei és rebbenései a maguk kentaur-létével határra érkeztek, de azon átlépni nincs képességük és lehetőségük: Mikor a délután még langy-forróban áztat, a lomha levegőn bágyadozón cikáznak suhamló-villanó fecskék, — tán válni jönnek; sűrűn keringenek, búcsúznak, elköszönnek . . . Tőkék levele közt motozol egymagádban, testben csak a hegyen, mind messzebb gondolatban. ( Augusztus) Vagy ugyanez más színváltozatban, szinte drasztikus-goromba lázadozáskép- pen: Látnál csak, szipogón-krákogva, az esteli porban, káromkodva tunyán; nyakam ég, lepi ujjnyi szutyok, szenny. Térdes a nadrágom, eszi-rágja cipőmet a tarló . . . Küszködik ócska tüdőm, verdes-hörög állati kínban, fetreng mocskaiban, — mocskos vagyok, állati én is, barbár lázadozó a rakott, hibogó szekerek közt, indulat éktelenít. . . (Elégia esti porban) Aztán a messzeségtől mindez emlékké fakul, a kín és a szenny, a megaláztatás és a hánytorgás, ami gyötretés volt és keserűség, a mindenkori küzdés és vergődés örök példatárába kerül, hisz természetessé válik — a városi élet sem kínál mást, mint küzdelmet és tusakodást, megaláztatást és gyötrelmet —, ami viszont oly égetően és fájón hiányzik belőle, az az opálossá szépült, a messzeség ködein átvibráló állati-növényi tenyészet. Új rémekkel és nyavalyákkal kell itt szembenézni, s a korábbiak eltörpülnek ezek árnyékában, ami por volt és lehúzó inda, madárszárnyakkal búcsúzó borongás és mindennapos ínség, csodává tisztul és nemesedik az évek messzeségéből: . . . Ibolya nyit fehéren a roncs-présház farában, — anyám ültette egyszer, talán még lánykorában. Földajkálta magának, tulajdon gyermekének — Most fehér ibolyával parádéz az egész hegy. (Ibolya ) 28
