Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Sigmond István: Bányarém-etikett (elbeszélés)
— Én — mondom, mert szólnom kellett, a fekete héják oly közel csapkodnak a fejem fölött, hogy lecsaptak volna rám, ha nem vállalom föl a bűnt, amiért jár nekem az átmenő jegy, „az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Isten nevében te vagy a lator” — mondják, és a héja-asszonyok búcsúvinnyogása elhal a messzeségben. * * * Rájöttem arra, hogy ezt a lábat, amelyik oly vészjóslóan mered előre, nem célszerű csak az egyik irányba kifordítani, mert bányarém gazdájának mintha kedve telne a statikus pozícióban (ezt abból lehetett lemérni, hogy a hörgés intenzitása némileg csökken ilyen helyzetekben), egyszóval gyors mozdulatokkal, meglepetésszerűen kell eljárni, azaz kiszámíthatatlan időpontokban ajánlatos elvégezni a csavar in tásokat, gyakori sokkhelyzetet teremtve a „ficam jobbra— ficam balra” eljárás folyamatában. Egy ideig annyira lekötötte szellemi erőtartalékaimat ez a tevékenység, hogy képtelen voltam felidézni a vonat és az Arany Bika közötti út viszontagságait, csak arra emlékszem, hogy előrehaladott rokkantsági állapotban érkeztem meg a szállodához, lehet, ehhez gatyátlan mivoltom is hathatósan hozzájárult, noha ezt senki sem tette szóvá, sem az úton, sem a szállodában. Mintha átnéztek volna rajtam, csak az az ember nem hagyott el egy pillanatra sem, állandóan toszogatott előre, majd fel a lépcsőkön. Akarva-akaratlanul megfigyelhettem az emeleteket benépesítő tömegeket. A hangulat álarcosbál benyomását keltette, de lehetett volna az emberi történelem megelevenedett hullaházának is tekinteni ezt a transzcendentális képződményt, ahol névtelen élők neves holtakkal és neves élők névtelen holtakkal bratyiztak valamiféle idillikus örömmámorban. A jelenlevők biztosan jó néven vették volna, ha hangulati elemként egy professzionista hóhérzenekar húzta volna a talp alá valót, de erre ezúttal nem terjedt ki a rendezők figyelme. Miközben átevickéltünk a több nyelvet beszélő és különféle korok öltözékét viselő, jóhiszeműnek tűnő embercsoportokon (akkor még egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy kivétel nélkül képzett bányarémek), az volt az érzésem, hogy valamiféle várakozásszerű téblábolással töltik az időt. Hogy mire vagy kire várakoztak, erre csak akkor jöttem rá, amikor sikerült elbarikádoz- nom magam a tölgyfaajtó mögé. A várakozás tárgya én magam voltam, hiányzott ugyanis egy fontos (mondhatnám: biblikus) elem a biblikus tetthez . . . „A szemfülesség nem jellemző a halálraítéltekre.” Ez a felismerés bizonyára axiómaként szerepel a bányarém-etikett alapszabályainak előszavában, én meg bizton állíthatom, testvéreim, hogy ez egyike a nagy történelmi tévedéseknek. Ugyanis: amikor felértünk a negyedik emeletre, s észrevettem, hogy az újfasiszták libikókáznak a neo-marxistákkal, arra a következtetésre jutottam, hogy ha nem sikerül azonnal kitalálnom valamit, pillanatokon belül új időszámítás veszi kezdetét, egész pontosan a II. K. u.-i korszak. Ennek ódiumát semmiképpen sem vállalhattam magamra, ehhez túlságosan meztelen voltam és elgyötört, de annyi erőm még volt, hogy kitépjem magam őrzőm szorításából, s nekiiramodjak a szűkre szabott folyosón a szabadság felé. Olyan érzésem volt, mint őseimnek annak idején Vereckén, azzal a különbséggel, hogy én nem befele trappoltam, hanem kifele, s az az út mégsem vezetett a Kánaánba, hanem csak ebbe a szobába, amelynek az ajtaját sietve bereteszeltem magam mögött. Körülnéztem: az egyik széken ott ült a Messiás, mosolyogva és kőkeményen. 11
