Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Sigmond István: Bányarém-etikett (elbeszélés)
Hogy a Messiás miért szállt meg az Arany Bikában, ezt soha senki nem fogja kideríteni, nekem is csak feltételezéseim vannak, amelyeket krónikus időhiány miatt ezúttal nem tudok közzétenni. A szoba berendezését méltónak éreztem a történelmi helyzethez, mondhatnám azt is, hogy fenséges egyszerűséggel rendezték be: három szék a szoba közepén, s három nagy méretű kereszt a falhoz támasztva. A bányarém-láb és a Munkácsy-fej egyelőre hiányzott a képből, de akkor még nem is tudtam róluk. A Messiás egyik kezét jobbra nyújtotta, másikat balra, ez utóbbit választottam: hideg volt, csillogó és kőkemény. Szólni nem szóltunk, úgyhogy a légkörben nem sikerült felfedeznem semmi bibliait, igazán sajnálom, ráadásul a jobb felőli lator is szobán kívül volt, és már be sem engedhettem, mert vele együtt betódultak volna hóhéraim is. Sok baj van, testvéreim, nagyon sok baj. Miközben idézgetem a valóságos közelmúltat és dicstelen jelenemet, igen nagy meggondolatlanságot követtem el: egy ideálisabb jövőkép építgetése közben otthagytam magam kushadni a vonat folyosóján, a harmadik fülke előtt. Hát most benézek. És mit látok? Ugyanazt. Önmagamat és azt az embert. Csakhogy a köztünk levő viszony, az eddigiektől eltérően, homlokegyenest megváltozott. A fél gatya ugyan ott lóg a számban, de azt az embert, testvéreim, azt az embert a nyitott vonatablakon lógatom kifele. Atyaságos Úristen, végre visszataláltam önmagamhoz, végre sikerült megteremtenem egy ideális szellemi otthont: a mámoros gyilkosok fülkéjét. Előre, testvéreim! És elhúzom a tolóajtót, és belépek álmaim fülkéjébe, és az első dolog, ami a szemembe ötlik, egy ficánkoló láb az ablaknyílásban, és ez pontosan olyan láb, mint az ajtóba rekedt bányarémé, azaz hogy nem pontosan olyan, hanem azonos vele, és akkor azon veszem észre magam, hogy lógok kifele a vonatból, így hát én — nem én vagyok, hanem az az ember vagyok, és máris betuszkolnak a sorba, „Ki húzta meg a vészféket?” — ordítják, és kutyák csaholnak, lánc csörög, fekete héják röpködnek a vonat körül, édes istenem, hát más változatot nem tudtál kitaláltatni velem? Hogyhogy? Nincs más? Az idő az más, lám, az én képzelt jelenemben ijesztő fellegek tornyosulnak az égen, egyik a másik hátán, a legalsó nyögve-böfögve-hörögve ontja magából a könnyeket, s az én vállamra zuhan az égi fájdalom. Persze teljesen esztelen dolog meteorológiai tényezőkről elmélkedni, amikor már rég mocorog bennem egy üstökös gondolat, nevezetesen annak a képnek az újbóli átgondolása, hogy állok a konyhában, kezemben kávéscsésze, vállamon annak az embernek a keze. És, hogy már tudom a folytatást, szerepet kellene cserélnem vele. Csakhogy nem tudom átadni magam a gondolatnak teljesen, teendőim feltornyosultak. A fejnek már válla is nőtt közben, és egyre ijesztőbben követeli végemet, testvéreim, mondjátok meg Istennek, hogy csúnya tévedés áldozata vagyok, én ugyanis semmiképpen sem lehetek egyike a kiválasztott ellenpéldáknak, mert én az előbb is összehugyoztam magam félelmemben, én csak egy selejt lator vagyok, egy balkáni gnóm, csak félig meddig európai. De ki figyel ide? Az ajtón egyre nagyobb rések tátonganak, a láb csavarintását is abba kellett hagynom, mert addig tornásztattam, amíg akkora helyet csinált magának, hogy már rúgni tud, és a dörömbölés is őrjítő, hallom, ahogy szakad az ajtó, már nem lehet percekben mérni az időt, csak másodpercekről lehet szó, Uram, Istenem, adj erőt, vissza, vissza, azonnal vissza a vonatba, ott kushadok megint a harmadik fülke előtt, de nem megyek be, még csak be sem lesek, továbbcsúszok a negyedik fülke elé, talán itt vár rám a szabadság. A fülkében megint csak az az 12
