Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Sigmond István: Bányarém-etikett (elbeszélés)
tolóajtóhoz, de nem merek beleskelődni, mert biztos vagyok benne, hogy megint csak önmagámmal fogok szembenézni. Csakhogy én hinni akarom, hogy a második fülkében végignézett jelenet látomás volt csupán, a gellert kapott gondolat gonoszkodó bohóckodása, s ha földi időegységekben mérve mindössze percekre számíthatok, lesz annyi időm, hogy azt a bizonyos áhított jövőképet kifaragjam magamnak, legyen az kőből, fából, bűnből vagy bűntudatból, csak ne szakították volna be az ajtó egyik újabb deszkadarabját, ahol a fenyegető láb mellett megjelent egy fej is: egy tátott szájú, őrjöngő Munkácsy-zsidó bömböl a szobába: — Feszítsétek meg! * * * A helyzetet úgy is lehet értelmezni, hogy karrierem csúcsára érkezvén, lám, még a bányarémek is fontosnak éreznek, legalábbis ez a fej félreértelmezhetetle- nül reám gondol, amikor megfeszíttetésem érdekében ügyködik, hogy mennyire eredményesen, ez, szerintem, néhány percen belül kiderül. Közben azzal bajlódom, hogy a drámai végkifejlet megnyugtatóbb mellékkörülményei után kutatok, és némi önelégült büszkeséggel kijelenthetem, hogy a sikerélmény nem kerülte el házam táját, ugyanis az elhangzott felszólításból az derül ki, hogy a bömbölő fej gazdája mindössze egy felbújtó, tehát nem ő szándékszik világhírnevet szerezni számomra, hanem a láb gazdáját buzdítja erre, akinek egyelőre igen körülményes lesz megfeszíttetésemet végrehajtani, lévén, hogy fogom a lábát, igen, felebarátaim, fogom a lábát, sőt csavargatom, amiről eddig nem esett szó, de most örömmel jelenthetem, hogy kínos üvöltés csendül muzsikaszóként a fülembe, noha ez nem méltó hozzám, egy középkáder-latornak nem illő ilyesmivel foglalatoskodni, mégis azt kell mondanom: éljen a bányarém-etikett, barátaim, amelynek a téziseit nem ismerhetem, de szelleme, hála a jó Istennek, áthatolt az ajtóréseken. De a mindig jelenlevő Ádám—Éva—alma—kígyó rögtön helyreállítja bennem az egyensúlyt, amikor a súlyosbító körülményekből szemelgetve be- lémsulykolja a felfedezést: milyenek lehetnek a végrehajtók, ha már a felbújtók- hoz képest is a római gladiátorok teniszező angol uraknak számítanak?! Testvéreim, az eredendő bűnből éppen csak átmenő jegyet kaphattam, ugyanis félelmemben összehúgyoztam magam. Pironkodnom kellene, de már arra sincs időm. A harmadik fülke ajtaja előtt kushadok, még mindig nem merem felemelni a fejem, a „Feszítsétek meg!” rémülete visszakényszerít a valóságos vonatfülkei jelenbe, ami már nem is vonatfülkei, hiszen kilökdöstek a folyosóra, megragadták bozontos üstökömet (lám, a bömbölő Munkácsy-fej kopaszon virít, hogy tudják ezek! hogy tudják), végigvonszolnak a folyosón, s a nyitott ablakból kilöknek a vonatból. Csúszok lefele a vonat lépcsőjén, egyik kezem a korlát után kapkod, másikat az ég fele nyújtom, csakhogy mi van az égen? Fekete héjákba sulykolt asszonyjajongás kering a levegőben, és dehogy borús az idő (már a belső és külső hangulati elemek szimmetriája is felbomlott), ragyogó napsütésben zuhanok a töltés köveire, az az ember pedig frissen, ruganyosán, Tárzán-mosollyal ugrik utánam, és máris beállít a sorba. Állunk. Én, mellettem én, aztán megint én, és én, és én, és én. Velem szemben az az ember, és az az ember, és az az ember, és . . . — Ki húzta meg a vészféket? — Ki húzta meg a vészféket? — Ki húzta meg a vészféket? 10
