Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Sigmond István: Bányarém-etikett (elbeszélés)
vonatfülkében, s azon morfondíroz, hogy őrült-e vagy sem, azon már nem segít sem a bűnbocsánat, sem a kolera, talán még egy nadrág sem”. * * * Eme elgondolkoztató vélekedéstől függetlenül rájöttem arra, hogy mégiscsak korlátlan lehetőségekkel rendelkezem. Ha visszamenekülök a vonatfülkében átélt jelenhez, úgy irányíthatom sorsom alakulását, hogy az azóta átélt jövő ismeretében, amely ebbe a szobába irányított, ahol fizikailag veszélyeztetett helyzetbe kerültem, egy, számomra kevésbé veszélyes jövőt építsek ki magamnak. Ehhez csupán annyit kell tennem, hogy lemondjak a visszaható névmásról, a fehér gatyáról, Ádámról, Éváról, az almáról és a kígyóról, sőt még annak az embernek az intelmeit is el kell felejtenem („Maga itt marad. Ez nagyon fontos.”) egyesegye- dül csak a Messiásról nem mondhatok le, már csak azért sem, mert most is fogom a kezét, noha ez egy másik jelenben van és a vonatfülkei jelennek egy olyan jövő képében, amelyet éppen most akarok megváltoztatni, és lehet, hogy ez sikerül nekem, lehet, hogy nem, de itt ülök a Messiással kéz a kézben, ez, kérem, letagadhatatlan. A vonatfülkei jelen soron következő mozzanatáról is szót ejthetek, noha ez már fölöslegesnek tűnik. Röviden annyi történt, hogy egyszer csak visszatért az az ember. „Demetu vian kalsoneton” — mondta szigorúan. így hát vége szakadt az elmélkedésnek, nem maradt időm arra, hogy a reális múlt és a reális jelen ismeretében következtetéseket vonjak le a jövőre vonatkozóan, erre már csak azért sem kerülhetett sor, mert az az ember valamivel türelmetlenebbnek tűnt visszajövetele után, egyre csak azt mondogatta, hogy „Demetu vian kalsoneton”, ami feltételezésem szerint a visszaható névmással kapcsolatos példamondat volt. Próbáltam okosan bólogatni, de úgy látszik, ez nem elégítette ki, mind hangosabban és fenyegetőbben ismételgette az előbbi mondatot, arcszínén is változást tapasztaltam, a sápadt sárgától rózsaszínűre, majd vörösre váltott; nem tehettem egyebet, egyre vadabbul bólogattam, de valószínűleg hogy ez még jobban irritálta, odáig menően, hogy hirtelen nekem ugrott, s mielőtt védekezhettem volna, felráncigált az ülésről, majd egyetlen mozdulattal letépte rólam a fehér gatyát. Azaz megpróbálta letépni, de ez nem sikerülhetett neki, lévén hogy alsó végtagjaim ösztönszerűen kemény ellenállást tanúsítottak, ám ez csak fél sikert hozott, ugyanis dísztelen fehérneműm fele a kezében maradt, másik fele a kupé padlózatára roggyant. A férfi ember gatya nélkül szöcske státusba kerül, s ennek megfelelően viselkedik. Persze ez csak egyik módja az egyénre mért agresszió levezetésének, ugyanis lehet letargiába esni s szemérmet eltakarva bágyadt alázatosan kegyelem után nyöszörögni, de azon sem kell megütközni, ha az emberben felébred a bosszúvágy és módszeres következetességgel zúz össze mindent, ami keze ügyébe kerül. Aki a felsorolt variánsok egyikét sem választja, az a különös ember kategóriába sorolható. Arra a következtetésre kellett jutnom, hogy én magam ez utóbbiak közé tartozom, ugyanis nem csináltam semmit, csak álltam mozdulatlanul és arra gondoltam, hogy nem kellett volna világra jönnöm. Az az ember megérezhette, hogy milyen gondolatok gyötörnek, ezt onnan lehetett tudni... no, ezt most abbahagyom, hátralevő időm ugyanis igen rövidre zsugorodott, az ajtó félig már beszakadt a bányarémek ütlegeitől, s ha sikerül nekik beözönleni a szobába, 7
