Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Sigmond István: Bányarém-etikett (elbeszélés)
márpedig ez mindössze percek kérdése lehet, a vonatfülkei jelen idézgetése felesleges időveszteséget jelent, azért feleslegeset, mert ha belémfojtják az emlékezést és megölik bennem a gondolatot, egy csaholó kutya színvonalára degradálnak, jobban tenném tehát, ha nem emlékeznék és nem gondolkoznék, és persze nem szorongatnám olyan kétségbeesetten a Messiás hideg, merev és csillogó kezét, hanem négykézlábra ereszkedve vonítanék a csillagok felé. Talán ez volna az egyetlen hang, amely képes volna áttörni a múltamat körülzáró falakat, ez volna az az isteni jel, amely a jövőmből érkezne a múltamba, abba az apró időszeletkébe, amikor álltam a konyhában, háttal az ajtónak, kezemben egy kávéscsészével, és az az ember vállamra tette a kezét. Ha akkor hallottam volna a saját vonításomat, amely a jövőmből érkezett volna a konyhába, leültettem volna vendégemet és megosztottam volna vele a kávémat. És még mindig ott üldögélnénk a konyhaasztal körül, és elmélkednénk a lélektisztító és embernemesítő bűntudaton, és a gyakorló bűnözők lélektanán, és az áldozat szerepre predesztinált tömegeken. Lehet, meggyőzött volna, hogy én magam kizárólag áldozat szerepre szegődtem el a földön, csak arra vagyok jó, hogy a bűntettek tárgyaként, a bűntudatot hajszoló bűnözők bűnrészese legyek, hogy majdan ők maguk is megtisztult lélekkel foglalják el helyüket az áldozat szerepre predesztinált emberiség körében. De az is lehet, hogy botor igyekezetében felébresztette volna a vágyat bennem, hogy a lélektisztító bűntudat után áhítozzak, és akkor nekem kellett volna őt gatyára vetkőztetnem, és most én gyötörhetném őt a visszaható névmás titkaival. * * * Istenem, segíts, mondhatnám, de névsorolvasásnál Isten mindig hiányzik, vagy ott van, de csak csillog és kőkemény. De nem akarok beleragadni ebbe a jelenbe, nekem a még gatyás vonatfülkei jelenben volna sürgős dolgom, emitt szakad az ajtó, áldozat szerepre predesztinált földi jelenésem a katarzis közvetlen közelébe került, amott pedig az az ember a fél gatyámmal a kezében végre abbahagyta a „Demetu vian kalsenoton!” ismételgetését, és most azzal foglalatoskodik, hogy vad mozdulatokkal kituszkoljon a fülkéből. Megpróbálom a lehetetlent: visszapergetem a vonatfülkei jelent. Egyedül vagyok, a vonat áll. Az az ember kilépett a fülkéből, nyilván ő sem készült fel arra, hogy meghúzhatják a vészféket. De ha valaki tényleg meghúzta, az szintén csak egy áldozatjelölt lehet, tehát nem vagyok egyedül. Legalább ketten vagyunk, de lehetünk sokkal többen is. Ez erőt kell adjon nekem, hogy ne várjam meg azt az embert, legyen bátorságom megtagadni intelmeit és elhagyni a fülkét. Kilépek a folyosóra. Ezzel megtettem az első lépést egy olyan jövő felé, amely a valóságban nem adatott meg nekem, de amelyet én magam építek ki magamnak. A folyosón félhomály, a külvilágra néző ablakok helyett tömör fal húzódik végig a fülkék bejáratával szemközt. A falon egymás mellé ragasztott plakátok, felírásuk azonos szövegű: „Latorképző tanfolyam”. Bábeli hangzavar. És mégis megnyugtató, lehet azért, mert csak duruzsolás formájában ézékelem. Néhány pillanatig tétovázva álldogálok az üres folyosón, aztán rászánom magam, hogy felfedező körútra induljak. Noha elképzelni sem tudom, hogy a szomszédos fülkében milyen kép tárul majd szemem elé, de úgy érzem, hogy helyzetemen rontana, ha a bentlévők meglátnának szomorúan lötyögő fehér gatyámban. Úgy döntöttem, 8
