Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Sigmond István: Bányarém-etikett (elbeszélés)

etikettnek megfelelően —, mert még arra sem emlékszem, hogy mit mondott nekem az az ember, amikor . . . Vagy nem mondott? Az is elképzelhető, hogy semmit sem mondott, ám a mozdulat, ahogy rátette kezét a vállamra, azt jelentette, hogy eljött az én időm. Abban biztos vagyok, hogy én nyitottam ki a konyhaajtót, aztán végighaladtunk a sötét udvaron, s noha csillagtalan, koromfekete éjszaka volt, úgy nyomtam le a kapukilincset, mintha fényes nappal lett volna.

Idáig rendben levőnek tűnik minden, egy-két most már jelentéktelennek számító mozzanatra kellene fényt deríteni, azért „most már jelentéktelennek számító”, mert közben reccen az ajtó, úgyhogy ebben a fizikailag veszélyeztetett helyzetben inkább a Messiástól kellene tanácsot kérni, de Ő hallgatásba burkolózik, egyelőre csak annyit tudok róla, hogy csillog és kőkemény. Abban reménykedem, hogy a masszív tölgyfaajtó ellenáll a bányarémek ütlegeinek, legalább addig, amíg megfejtést találok néhány lényegbe vágó kérdésre. Igen fontosnak találom például azt a tényezőt, hogy az az ember, aki a konyhában rátette a kezét a vállamra, egyfolytában mellettem állt, a vonaton is, később is, és hogy egészen pontosan fejezzem ki magam: nyelvleckét adott. Tulajdonképpen nem értettem, hogy miről van szó, de arra jól emlékszem, hogy valami különösen hatásos szuggesztióval sikerült felébresztenie bennem a nyelvtanulás iránti vágyat, noha mindössze egy fehér gatyába voltam öltözve, s ebben az egyáltalán nem decens öltözékben nehezemre esett behatolni az igeragozás rejtelmeibe, nem beszélve a mondatelemzésről. Éppen a visszaható névmást tanultuk, amikor megállt a vonat.

— Valaki meghúzta a vészféket — mondta az az ember, és kilépett a fülkéből a folyosóra. Mielőtt a tolóajtót visszanyomta volna, merően rámnézett. — Maga itt marad. Ez nagyon fontos.

A várakozás hosszúra nyúlt ideje alatt megpróbáltam beosztani az időmet. Bizonyos gondolatcsoportok témakör szerinti beosztásáról kellett döntést hoznom, mindenekelőtt arra vonatkozóan, hogy a rendelkezésemre álló időnek hányad részét szánjam a múltammal, jelenemmel és jövőmmel kapcsolatos kérdések átgondolására. Miután a rendelkezésemre álló idő tartama, mint kiindulópont, megállapíthatatlan volt, kénytelen voltam feltételezésekre szorítkozni. Például ha az az ember kilenc percig hagy magamra, három-három percem marad egy-egy életszakaszra. Úgy döntöttem, hogy gyorsan belemélyedek a jelen témakörbe, amellyel kapcsolatban a visszaható névmás problématikája tűnt a legfontosabbnak. Az igeragozás már elég jól ment, a mondatelemzésben sem vallanék szégyent, a visszaható névmás titkait még nem sikerült elsajátítanom. Közben a három perc már letelőben volt, engem meg bekerítettek saját gondolataim. Például néztem a fehér gatyámat. Hosszan néztem, hátha annyira belefeledkezem a látványba, hogy elfelejtem a látványt. Csakhogy egy fehér gatyát, amennyiben az egyetlen öltözék szerepét tölti be, képtelenség nem létezőnek tekinteni. Nem mertem elvi kérdésekkel elfecsérelni a drága időt, hiszen hátra volt még a múlt és a jövő, s még a jelenből sem oldottam meg semmit, de azért átsuhant az agyamon, hogy ha a visszaható névmás a fehér gatya elé került az általam felállított fontossági sorrendben, akkor nincs kizárva, hogy őrült vagyok. Igen ám, de az a tény, hogy rövid szabadidőm egy részét elmebeli állapotom kielemzésével töltöm, megnyugtatónak könyveltem el. Logikus: nem lehetek őrült, ha felötlött bennem a kérdés, hogy őrült vagyok-e? Csakhogy milyen az ember? Az ember, kérem szépen olyan, hogy tele van Ádámmal, Évával, almával és kígyóval, s ez utóbbi azt sziszegi, hogy „aki egy fehér gatyában üldögél fényes nappal egy

6