Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 8. Jelen érzékenység és történelmi tudat - a naplóíró a naplóírásról)
den jelenetben (akár tud róla, akár nem), miként ezt már Croce megfigyelte: „a kórus minden tagja arisztoteleszi értelemben „középen áll”, egyszerre bűnös és ártatlan, keveréke a jónak és a rossznak”. Új jelenség, hogy ez a koncentráció miközben jellemző, mégis figyelmen kívül hagyott. Teljes a kormányzatok, a pártok, a személyiségek zavara, az európai csúcsokon. Ne féljünk a kérdésre — mit lehet kezdeni a létről, a históriáról fölhalmozódott közös tudással? — kimondani: a lázas Európa a tanulságok felhasználhatatlanságának tényei között változik. Új fogalmak és megnevezések születnek ebben a „házban”: problémamegoldás mint veszélyforrás (mindig a „másik” számára); jogtalanság mint lázító, jogérvényesítés, mint látens félelemkeltés (mindig a „másik” számára); lemondás mint érdekérvényesítés, önfelszabadítás, mint válságkatalizálás. Miközben azt hittük, hogy a közép-európai ember, a kelet-európai ember már annyi mindent élt át ebben a században, hogy maga lett az összemberi tudást és tapasztalást magába sűrítő fenomén, nagyon keveset tudunk kezdeni a szenvedések árán birtokolt kincseinkkel. A történelmi és szellemi struktúrák archaikumként kezelendőek, az analógiák csalfák, „vállalkozni kell” az élet, a szellem új hozamainak begyűjtésére, s mindezt olyan körülmények között, amikor a szellemnek a hatalomba került képviselői máris a hatalmi erőjátékok törvényei szerint funkcionálnak, amikor kultúránk egyik alapfeszültsége, hogy minden analitikus teljesítménynek van hozama, csak éppen a történelem megértésének nincs. George Steiner idézi Antigoné-könyvében Celant, miközben a mítoszról beszélve ő a meghallott, de meg nem hallgatott értelem elfecsérelésének korszakáról beszél: „Akik igazat beszélnek, árnyakról beszélnek.” Látható: a történelem, főképpen korszakfordulókon nem a tapasztalatok alapján, hanem váratlansági tényezőkben, aktualitások robbanásaiban „működik”; az újdonságokra koherens közhasznú reakciók az életképes lépések. Ahol erre képtelenség mutatkozik, ott kezdi mindenki tapasztalatokra (tételek, irányzatok, elméletek) hivatkozva önmaga tehetetlenségét eltitkolni. Ebből jön a ricsaj, amely fölerősíti a démonizálódó história alapszólamát. A naplóírásnak is ez a ricsaj a közege ma, de a naplóíró — bármennyire is vágyódik rá — nem foghatja be fülét, mert lám, a ricsajban benne élve tudja csak érzékelni a történelmi tapasztalatok működésképtelenségét és azt, hogy a rájuk való mindenoldalú hivatkozások lármájában megy végbe a tapasztalatok holttá dermedése. (Az európai egység és az új hatások) A meghirdetett közös Európa házirendje, amely álmodozó szellemek fejében, szavazatokat gyűjtögető államférfiak nyilatkozataiban terveződött, szuteréntől padlásig, loggiától mellékhelyiségekig: a forgalmi káosz. Az Európa-gondolat a legjobb úton van afelé, hogy merő szellemmé párlódjon (akárcsak Jásziék óta mindenféle Közép-Európa-gondolat); ám egyelőre mégsem engedi álomképként szertefoszlani a százmilliókban és több tucatnyi kormányzatban meglévő közös érdeklődés, valamint a kontinens közös önanar- chizálódásával együtt erősödő önvédelmi érdek. Néhány újabb jellegzetesség: a centrum és a.perem(ek) viszonyrendszere egy paradoxon felé tolódik el. A perem(ek) — a gazdaságilag leszakadt Közép-Euró- pa, az anarchizálódott Balkán, az európányi területű, robbanásra kész feszültségekkel teli szovjet birodalom — maguk is centrumokként működnek abban az 92
