Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 8. Jelen érzékenység és történelmi tudat - a naplóíró a naplóírásról)

értelemben, hogy keményen meghatározzák egy közös Európa kialakíthatóságának feltételeit.

Látjuk, hogy a történelem korántsem lineárisan alakul, hanem tarlótűzszerűen, egyszerre csap fel a várható és a nem várt, miközben egyszerre terjed a változás a várható és nem várható irányokba. A kiegyenlíthetetlennek látszó ellentmondás elszomorítóan egyszerű: miképpen lehet a gazdaságilag szélsőségesen különböző szintű régiókat az Atlanti-óceántól az Uraiig terjedő mai Európában valamiféle közösben összefogni? Nyilvánvaló, hogy nem lehet, de akkor milyen (agresszív) alakzatokat termelnek ki az újabb leszakadások? A visszanyert-elnyert szuverenitások közben is, milyen irányú hatású újabb tarlótűz-mozgásokat indítanak el?

A nyugati világ hosszú történelmi korszakon át távolinak tudhatta magát ezektől a dilemmáktól. Most újra kell szőnie egy átfogó viszonylatrendszer szálait, magatartást és gyakorlatot, a gazdasági jövő és a katonai stratégia, a diplomácia, az emberi jogi és államszövetségi karták, a határkérdések nagyságrendjében. Ha az univerzális Európa valamennyi régióját magába foglalja az Uraiig, akkor minden kérdés-folyamat-újjáalakulás, beleértve az elsütött fegyvereket és az éhezésre felkészítendő, a népvándorlásra készülő milliókat, összeurópai, tehát nyugati kérdés is; ha az univerzális Európa nem foglalja magába valamennyi leszakadt régiót is, akkor (a nem kiszámítható új veszélyforrások miatt) minden, ami történik, összeurópai, tehát nyugati kérdés is. (Augusztusi mustra: a naponta újra-, illetve átértékelt viszony a szlovén, a horvát önállósodáshoz, a pókerjáték Jelcin, Gorbacsov és a szovjet ismeretlen tétjei körül, új balti, kaukázusi, nagyromán perspektívák, a gazdasági támogatások jellege és célja körüli heti fordulatok stb.)

Nyugat-Európának — miközben a közép- és kelet-európa a szabadságot, függetlenségüket visszanyert országokat buzgón segíti — végre önmagával is szembe kell néznie: meddig bírja a támogatást gazdaságilag, melyek katonai biztonságának meggyőző formái? Churchill népszerűvé vált szlogenjét parafrazál- va: ha nincsenek jó államberendezkedések, ám ezek között a legjobb mégis a kapitalista demokrácia, nos akkor milyen távon, mennyire maradnak a modern világ számára egyértelműen vonzóak ezek a kondíciók a kommunista diktatúráknak — mint összehasonlításnak — az eltűnésével? Ennek a dilemának a kiéleződésétől még elég messze vagyunk ugyan, de Európa számára a kommunizmus bukása után egy idő elteltével nem lesz megkerülhető a kérdés.

(A naplóíró, miközben a jelent érzékeli, visszanéz) Európa a XV. században veszítette el végérvényesen egységérzetét. A régiókra osztottság tudata is attól kezdve erősödött meg. Az oszmán veszély közös törekvéseket hívott elő, de aztán „valami” (új fegyverek, gazdasági érdekek, hatalmi tudatok, világeszmék) mindig folyamatosan széttördelte a törekvéseket. Többnyire a közös veszély elleni fellépés erősítette föl az összefogásra irányuló akciókat, így volt ez az elmúlt fél évszázadban is. Az integráció vágya tehát nem új jelenség. Európa fél évezrede nem jutott olyan közel ehhez az álomhoz, mint napjainkban. De megfeledkezett arról, hogy az, amit közös európai érdeknek, tudatnak nevezünk, mindig feszültségek és kiegyenlítődések játékában-összhangjában érvényesült. Éppen ez a küzdelmes kiegyenlítődési vágy jelenti magát az európai szellemiséget. Amit a görögöknél a „középen álló” Kórus, a középkorban a trónus lábánál sokak előtt töprengő clown jelképezett, azt századunkban az elmagányosodott autonóm gondolat kép93