Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 8. Jelen érzékenység és történelmi tudat - a naplóíró a naplóírásról)

nyes sűrítése (Vas István); egy újabb nemzedék „eseménytelen” létével, mint életanyaggal küzdő, a vákuumhelyzeteket megörökítéssel kitöltő reflexiók (Kuko- relly Endre); a folyamatos reagálást reprezentáló szöveg, amely a nyelvet tekinti naplókútnak is, mert számára kiszáradt a „hagyományos” életanyag (Tandori Dezső). Kiemelkedő változat: napló, amely a személyiség önépítésének föltartóztathatatlan, kérlelhetetlen utazásaként folyamatos ön- és világmagyarázatra tesz kísérletet (Kertész Imre).

Látható a bőséges válogatásban két változat hiánya (minden kézirat nem érkezhet meg, nem készülhet el időben). Az egyik az a bölcseleti napló-variáció, amelyet Balassa Péter korábban publikált Halálnapló-részletei reprezentálnak, a másik a prózának és a naplónak poetikailag egymásbajátszó változata, amelyre Nádas és Esterházy írásait hoznám példának. (Esterházy különben új regényéből publikál a számban.)

Mi jellemzi a korszakváltozásban változó naplót, mint poétikai változatot, most már túl ezen az összeállításon? A cenzúra eltűnésével, a sajtópluralizmus megvalósulásával, az elektronikus médiák uralmával, az általános információrobbanással felerősödik az ön- és világmegértő, az értelmező, a bölcseleti jelleg (a sokfelé máshol naprakészen rögzített) eseménymegörökítés helyett; az értelmiségi lét fölmorzsolódása, a támpontok letűnése közben a jelenségértelmezések föl nem hagyásának erőfeszítése, az önmagunk és a világ értelmezésére való törekvés erkölcsi-szellemi irányjelző szerepet tölt be.

A századvég és a századelő fordulatában van némi hasonlóság. Az akkori korszakváltással (egy megelőző színtelenség után) előtérbe került az individuum, kirajzottak az egyéniségek, formálódtak a műhelyek, iskolák, irányzatok. Ez a tobzódás természetessé tette az „átjárásokat” olyan szférák között is, mint a poétikák és bölcseletek. Ma is az individuumok tobzódása elé nézünk (ugyancsak természetes ellenhatásként egy immár korábbi korszaknak), ám azzal a mássággal, hogy a művészet és a filozófiai gondolkozás nemcsak „átjár” egymásba, hanem a művészeteken „túli” elemeket is sűrítő poétikát, világszemléleteket konstituáló műfajokat, polifon egyéni struktúrákat alakít ki. Mintha a korábbi poétikák, mintha a művészetek és a bölcselet „külön-külön” nem volnának már elég hatékonyak az ön- és világmegértésre. Lehet, hogy egy új korszak minden korábbihoz képest másféle, az újabb szellemi-erkölcsi-lelki dimenziókban érvényesülő szétmorzsoló hatására felel így a naplóíró?

(Mondhatunk-e újat a történelmi tapasztalatok erejéről?) Egymást követik az eszmecserék Bibó István szellemi hagyatékának hatástalanságáról, a közép-európai gondolkozók összefogásának hiábavalóságáról. Sűrűsödő kérdés: mit kezdjünk azzal (bölcsességgel?, hagyománnyal?, hiedelemmel?), hogy a történelemnek, a gondolkozói felismeréseknek vannak hasznosítható tapasztalatai, igaz-e az, hogy a történelem tanít? Azt feszegetik a szellem legjobbjai, hogy a lét és történelmi folyamatok karakter jegyei ugyan kristályosodnak, ám a valóság és a szellem (mint maga is valóság) „működése” nem a struktúrákat ismétli; egy-egy korszakot (jelenséget, eseményt) nemcsak hogy nem lehet egy másikkal behelyettesíteni, de az újdonságokat megérteni sem lehet a korábban felgyűlt tapasztalatok, illetve a tapasztalatokat kísérő eszmék alapján. Mintha a történelem mozgástörvényeinek értelmezése egyre kilátástalanabb volna a Hegel óta a históriáról szóló teóriákkal.

Új jelenség, hogy egyszerre működik minden, és mindenki „benne van” miniéi