Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Fried István: A lírikus Katona József („Világokat álmod a világ hátára”)

de: A végső káromlás, a végső könyörgés; Szemere Pálnál: vég remény), Katona lírájának természetével hozható összefüggésbe: határhelyzetekről szól, az érzékenységre fogékony gondolat az utolsó pillanatban eszmél, ekkor gondolja önmagát, ekkor döbben rá jelenvalóságára, létére. Másrészt a temető- és sírköltészet külsőségeinek átvételével is kapcsolatban van ez a szóhasználat, a Kérdés című versben például a sírbeli csendet töri meg: „Végsiralmimat zokogó lantom / zöld hantom / mellett keseregve . . Az Egy könny Betti sirhalmára ekképp festi az elhúnytat:

Csendes lelked, örök végvágyakozásod (most már veled játszó víg álmodozásod) ért célja reményednek . . .

Csakhogy a temető-, sír- és romköltészet Katona esetében már csak külsőség, keret, amelyen belül az érzékenység változatai kaphatnak helyet. Az egyik éppen a már említett határhelyzet, a megcsaltnak érzett, a reménye vesztett poéta nem vágyódik a halál után, hanem számol vele, átlátván az idő „kizökkenését”, a maga elbizonytalanodott léthelyzetét. Versei egy részének ürügye (legalábbis a költő így tünteti föl) szerelmi bánat, de ez egyetemes világvesztéssé mélyül nála, a múlt ködébe vesző gyermekkor nem ellensúly, és legfeljebb hiánya figyelmeztet az idill lehetőségére. Ám ez az idill még lehetőségeiben is távoli, fenyegetett. A boldog éj a másiknak, a „szép kedves”-nek kívánt édes álmot a költő „dúdol”-ásától teszi függővé, a rejtőzéshez kapcsolja a boldogságot, s a vers befejezésében a rokokóra emlékeztető miniatűrt messziről idecsengő bánat megszólaltatásával teljesíti ki:

Szenderedj el szivreható jajjoddal párod sirató gerlice! hisz az altató nesz is szendereg.

A boldog éj zeneiségével, helyenként bravúros rímelésével, az átlelkesített világ kicsinyítésével Csokonai módszerére emlékeztet, de éppen a veszélyeztetettség tudatának érzékeltetésével el is távolodik a hasonló Csokonai-versektől. Nem mondhatjuk bizonyosra tehát, hogy Katona közvetlen elődeinek, kortársainak törekvéseit folytatná, inkább ellen-darabok telnek tőle. Tételesen megfogalmazva: Dukai Takács Judit az a kortárs-költő, akit idéz, akinek versére reagál. Amikor a közös ismerős, Horváth József Elek felesége, Újváry Betti meghal, a dunántúli poétria gyászverssel tiszteleg az ifjú hitves koporsójánál. Ez a költemény néhány lapos kisnyomtatvány formájában önállóan is megjelenik, és ez a nyomtatvány valószínűleg eljut Katona Józsefhez. (A költőnő versének címe: Újváry Bettinek, Horváth József Elek hitvesének halálára). Katonát a halálhír és Dukai Takács Judit verse egyként válaszköltemény alkotására ösztönzi, az alább látható megfelelések mellett erre vall, hogy Katona a versformában, a strófaszerkesztésben követni látszik a költőnőt. Míg ez utóbbi a sírversek hagyományos bölcselkedését adja, Katona megtartva ennek az alkalmi költeménynek néhány kötelező külsőségét, a hagyományos képkincset mintegy idézőjelbe teszi, átfogalmazza, és ezzel az élet, halál, emlékezés új költői értelmezésével szolgál: Dukai Takács Judit versének egy szakaszát idézzük:

Ah mi ez az élet? — csak puszta ideál;

Hogyha óhajtásunk boldogságunkká vál,

Azt a sors felzavarja,

Pusztítja egekbe vágyó örömünket És aranyhegyeket ígért reményünket Egy kis hang takarja.

Ezt a strófát megelőzi a bánatos férj vigasztalásaképpen felzendített szakasz, amelyben a „bölcsesség”-et kéri a költőnő, hogy siessen a megnyugvást hozó igét kimondani: „Nem örök az ittlétei”. A megfogalmazás, az ellentétezés közhelyességét aligha szükséges részletesebben bizonygatni, ehelyett a „megfelelő” Katona-verssorokat írjuk ide:

57