Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Sebestyén Mihály: A királynét megölni... - A Bánk bán és a történelmi tények
A főúri frakciók a dinasztia különböző tagjait egyre nagyobb hatalom elérésére sarkallták, mert ez egyben saját (személyes) birtokaik és közhatalmuk növekedésével is együttjárt. Magyarán: az uralkodó és ellenlábasa® egyaránt terjedelmes földbirtokokkal jutalmazták, kiváltságokkal ruházták föl párthíveiket. Ezzel fizették meg a politikai csatlakozást, de azt is, ha valaki nem csatlakozott az ellentáborhoz, hűséges maradt egyik vagy másik félhez a hatalmi válságok idején. A kiváltságokból és vármegyényi földbirtokokból egyaránt részesültek az őshonos magyar főnemesek és az országba betelepülő „hospesek”, királyi, arisztokrata kegyencek. András tehát bátyjával, Imre királlyal (1196—1204) szembefordulván, önálló kormányzói hatalmat követelt az ország egy része fölött. Ezt lázadásai révén, külföldi szövetségeseinek támogatásával el is érte. 1197-ben azzal a sereggel, amellyel tulajdonképpen a „kereszt ellenségei” ellen kellett volna indulnia — miként erre atyjának és a pápának adott korábbi ígérete kötelezte, s bár egyre sürgetőbb felhívások érkeztek címére Rómából, András mégis vonakodott fölvenni a keresztet még húsz esztendeig! — szóval a kiállított keresztesekkel és VI. Lipót stájer herceg segélycsapataival megtámogatva összemérte kardját Imrével a szlavóniai Macseknél, és győzelmet aratott a királyi seregek felett. Imre kénytelen volt átengedni öccsének a Dráván túli területek kormányzását. András 1198 elején felveszi a Dalmácia és Horvátország hercege címet. Bár a terület elvben már több mint száz esztendeje a magyar királyokat uralta, mégsem volt csöndes tartomány. Szerbek és velenceiek, németek és bolgárok, bizánciak és függetlenedni vágyó délszlávok támadásai, lázadásai, hadak és diplomáciai alkuk gyakorta szaggatták szét látszólagos békéjét. Imre darázsfészket adott át Andrásnak, hadd bajlódjon vele, s egy olyan szomszéd közelébe juttatta, mely szomszédság András herceg első házasságával újabb bajok forrásává vált a királyság számára. A merániaikról van szó. Hiszen Gertrud atyja, IV. Berthold, Isztria és Krajna őrgrófja, horvát és dalmát fejedelem volt, s egy idő óta magát Meránia (a tengerparti ország) uralkodójának címezte. A házasságot 1203 előtt ütötték nyélbe, s abban a korszak ismerői valamennyien megegyeznek, hogy András és Gertrud frigye tisztán politikai házasság volt. De hát a dinasztiák nem is engedhették meg maguknak, hogy másféle nászban egyesüljenek utódnemzés céljából. Az uralom fenntartásának és folytonos erősítésének vastörvényei kényszerítették őket erre. A herceg a neki átadott területeken mint teljhatalmú uralkodó viselkedik, teljesen függetleníteni igyekszik Horvátországot és Szlavóniát a király fennhatóságától. Ugyanakkor tovább szövi terveit a trón megszerzése érdekében. A király ugyancsak tisztában volt vele, hogy kettejük mérkőzése még nem dőlt el. Hűséges emberei hírül vitték neki a cselszövést, Imre sejtette, hogy a váci püspök közvetíti András és hívei között az üzeneteket és leveleket, ezért a püspöki székhelyen termett, s némi erőszak alkalmazásával valóban meg is lelte az áruló leveleket. Lefoglalta a templom dézsmáját és azokat a kincseket, amelyeket a nemrég alapitott leleszi káptalan számára gyűjtögettek Vácon. Az egyháziakat pedig szelíden megfenyegette: aki kifecsegné András hercegnek a Vácott megesetteket, az egyháziak bántalmazását, annak őfelsége a szemét kitolatja (1199 március). Hogy a jóindulatú figyelmeztetésnek semmi foganatja nem volt, bizonyítja az a tény is, hogy az összeesküvők mégis megvitték a hírt Andrásnak, a pápának, s ez mozgásba hozta a herceget. Ugyanazon a nyáron csapataival átlépte a Drávát, és a király ellen indult. A szerencse ezúttal Imrének kedvezett a rádi (Somogy megye) csatában. Andrást az osztrák határig üldözték, de a hercegnek sikerült menedéket nyernie VI. Lipótnál, aki időközben az osztrák hercegséget is megszerezte a stájerországi mellé. III. Ince pápa (1198—1216) hasztalan próbál beavatkozni a viszályba, hiába emlékezteti Andrást keresztényi kötelességére, szavai süket fülekre lelnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy a fivérek őszentsége ellen fordultak volna, hiszen mindkét oldalon ott találjuk a főpapi ornátus viselőit. András például beavatta nagy rátörő terveibe a váci püspök mellett a váradi és veszprémi egyházmegyék fejét is. A veszprémi püspök, János, utóbb kalocsai, 35
