Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Darvay Nagy Adrienne: „Szép se volt igen; de egy Alphonsus, egy Caesar állott előttem” - Bánk bán, avagy a magyar férfiideál és ábrázolói

bár a Bánk bánhoz hasonló szerepek eljátszásához nyilvánvalóan igénybe kellett venni a színház jelmezdarabjait és kellékeit is. 1833-ban jelent meg az első historizáló kosztüm, amelyet Kostyál Ádám pesti magyar szabó ajándékozott Barthának a Zrínyihez. Ez állítólag nyíltszíni tapsot hozott. Feltehetően nem kapott újat a Bánkhoz, legfeljebb apróbb módosításokat hajtottak végre rajta, bár ennek ellenkezőjét bizonyítja a Honművésznek a harmadik fővárosi Bánk-előadásról szóló bírálata 1836. november 1-jéről. (Az első, kassai előadás után ugyanis a budai bemutatón szintén Bartha volt a bán, de a második alkalommal Lendvay Márton játszotta a címszerepet.) Bartha megformálása a kritikus szerint művészi szempontból sem volt maradéktalan, mert a robusztus férfi alkatához illő hangját nem modulálta, szüntelenül kiabált. Öltözete pedig „cifra és ékes volt, de nem magyar, hanem illyriai: pedig Bánk volt ugyan e katasztrófa előtt horvát bán, de most nem, hanem csupán magyarországi nádor”. Ez a megjegyzés is a Kostyál-féle Zrínyi-kosztüm reprízét támasztja alá. (Egyébként ugyanez a kritika megdicséri Kántorné Gertrudis- és Lendvayné Melinda-jelmezét.)

A budai második előadás Bánkjáról — aki 1845-től csak néha osztotta meg szerepét Barthával és Egressy Gáborral — több ábrázolás is fennmaradt ebben a szerepében. A Barabás-litográfiáról kitűnik, hogy Lendvay Márton nem csak színházi szempontból lehetett ideális hős, férfias szépsége ma is megdobogtatná az asszonyszíveket. Arca, kemény tekintete, jellegzetes szakálla, fül alattig érő haja, széles válla, középmagas, de alkatánál fogva magasabbnak tűnő, nagyon férfias alakja a megörökítés pillanatában nyugodt tartása és dúsan díszített kosztümje ellenére kifejezi, milyen lehetett a színpadon. Ilyennek láthatta Katona főhősét a darab megírása közben.

Vörösmarty Mihály azonban azon előadás után írta meg nem éppen hízelgő kritikáját az Athenaeum hasábjain, amikor Bánkot Egressy Gábor játszotta. E nagyon sokoldalú színész, akinek munkássága meghatározó volt a magyar színháztörténet kezdetének jó fél évszázadára — több tekintetben is összefonódott Katona József művével. Udvarhelyi Miklós után másodikként ő választotta jutalomjátékul a tragédiát Kolozsvárott. Ekkor Ottó szerepét játszotta, és Bánkot Lendvay Márton „jelesen”. 1839-ben, immár a pesti Magyar Színház színpadán újra jutalomjáték volt kitűzve Egressy számára, s ezúttal ő maga vállalta a címszerepet: A színháztörténetből ismerjük azt a rivalizálást, színészek közötti nemes versengést, amelyet Lendvay Márton és Egressy Gábor egymás között folytatott. A vetélkedés szempontjából Katona műve kitűnő alkalmat jelentett. Vörösmarty Bánk bán jellemét tartja a mű leggyengébb pontjának, Egressy alakításáról viszont így nyilatkozik: „ . .. helyenként pl. midőn a pártütőket, s Peturt lecsillapítja, midőn a királynénak szemrehányásokat tesz, jó, helyenként, kivált indulatkitöréseiben érthetetlen vagy egy kissé túlzó”. Az Egressyről készült szerepkép szerint jelmeze valamivel egyszerűbb volt, mint Lendvayé, de mivel nem tudjuk, hogy a szerepkép mikor készült, ez az információ nem megalapozott. Lendvay ugyanis főleg 1845 és 1849 között játszotta, Egressy már érettebb korban, az önkényuralom és a cenzúra „enyhülésének” időszakában, az 1850-es évek legvégén és a 60-as években, haláláig alakítja állandóan. A volt kormány- biztos és a későbbi időkben besúgónak tartott színész ezekbe az alakításokba már nemcsak a reformkor lelkesedését, hanem a törökörszági száműzetés, majd a letiltás és a nemzet körében elterjedt hír miatti fájdalmát, dühét és — főként vidéki turnéi során — személyének tisztázási szándékát is belevitte.

Az ábrázoláson megörökített egyszerűbb jelmezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert Lendvay Márton 1845. november 1-jén tartott jutalomjátékának kritikájában az Életképek birálója — noha megdicséri a címszereplőt, aki a „mintapéldányát állítá abban elő a magyar lovagiasságnak” — a jelmezekről az alábbit jegyezte meg: „A kiállítás igen pompás, sőt valóban pazar fényű volt, mit azonban nem éppen dicséretképpen említünk, mert mi bizony nem sokat helyezünk a színházi szabó ügyességében. Az öltözet-minták régi képekről vetettek, s történeti hűségűek valának, de meg kellett vallanunk, hogy ezen bő szoknyás öltözeteket nem bírjuk szépnek tartani, sőt szinte valószínűtlennek tetszik,

29