Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Kerényi Ferenc: (Mai) jegyzetek (a) Bánk bán (egykorú színpadi) sorsáról

jegyzet formájában; másik hányadukat az irodalomtörténészek gyűjtötték egybe.) Ugyanez összeállítható a színpad szemszögéből is: olyan jellemformálási, jelenetépítési, dialó- gusszövési technikákból, amelyek a tarka műsorrend több színjátéktípusából származtak át a Katona-drámákba. A Bánk bán két változata közül értelemszerűen a korábbi, az 1815. évi kidolgozás mutatja ezekből, azon nyersen még, a többet. A lovagi erény megőrzése vagy eltorzulása a Bánk—Petur—Ottó alaksorban éppúgy a vitézi játékokra utal, mint ahogyan a lovagdráma szokott kellékeiből való a rejtekajtó, altató, hevítő; helyszíneiből pedig a békételen-jelenet titkos tanácskozása a lovagterem boltívei alatt. Itt még Petur bán a nyílt színen, átkozódva hal meg, Bánk „béhozván a köntösében és egész testében összeszaggatott haldokló”-t. Hasonlóképpen kínálják magukat az érzékenyjátéki párhuzamok. Bánk felesége — neve még Ádelájd ekkor — nem esik áldozatául Ottónak, a herceg maga is bevallani kényszerül kudarcát a III. felvonás 6. jelenetében. Az oly sokat vitatottelemzett helyzetben, az I. felvonás 11. jelenetében, amikor Bánk betoppanása ékelődik Ottó és Ádelájd beszélgetésébe, nincs közöttük testi érintés, hanem „szerelmes állásban, mintegy elandalodnak”. Az asszony ráadásul éppen férjére gondol, miután őt emlegette, amit persze Bánk még nem hallhatott... Mai szemmel szinte vígjátéki a helyzet, ám a bűn látszatára érzékenyjátékok sora épült a színpadi szentimentalizmus divatja idején.

Ezt a Bánk bánt, az első kidolgozást nagyjában-egészében el tudták volna játszani az akkori vándorszínészek. Ugyanakkor Katona — nyilván rossz színpadi tapasztalatai alapján — már az első kidolgozáshoz is fűzött színészi lábjegyzeteket az elkerülendő hibákról és modorosságokról. Biberachnak túl kellett volna lépnie a bevett intrikus-ábrázoláson, hiszen ő „a maga életét is a leghidegebb vérrel viszi veszedelmekre.” A szundikáló Mikhál bán „ne mutasson egy nevetséges álomszuszékot”, azaz ne komikusra osszák a szerepet. Az V. felvonásban „Bánk el ne felejtse magát” — ugyanitt viszont árulkodó, hogy „Peturt ön okosságára hagyom.” (Igaza lenne Dérynének, hogy Katona saját magára gondolt a szerep megírása közben?) Külön foglalkozott az udvornikok statiszta-karával. Az ilyen feladatokat „idegenek”, azaz diákok, katonák szokták elvállalni. Az író tapasztalatai megint csak igen rosszak: „Nincs ocsmányabb, mint midőn a segédszemélyek a hasonló esetben vetekednek azon, ki tud nagyobbat kurjantani. De magokban a főszemélyekben is tapasztalni, hogy ha nagyobb rolléjok vagyon, kiáltanak a hasonló rangú segédszemélyek közül és egész méltósággal durrantják ki a mind beszédet, kezekkel, mintha dróton rángatnák, hadarászván a nagyobb rangúaknak orrok alatt.” A statisztéria egyénitésének igénye — ez gyökeresen új; az egyénítést mindenek fölébe helyező romantika zseniális, előrehozott megsejtése a magyar színpadon. Egyúttal a rendezés egyik első hazai villanása, amikor még a „regisseur” tevékenysége nem terjedt többre az előadás úgy-ahogyan folyamatos bevezetésénél, azaz a mai ügyelő munkáját látta el.

Egy korai bemutató két ponton mindenképpen alulmúlta volna a szerző elképzeléseit. Katona makacs következetességgel ábrázolta szinpadi műveiben ugyanazt a konfliktusrendszert: a főhatalom közelébe került, hivatásával meghasonlott hős, a mindenkori „második erpber” tragédialehetőségeit. Ezzel a belső konfliktussal azonban túllépett a szomorújátékok és vitézi játékok nem fejlődő, egyetlen indulattal ábrázolható figuráin. II. Endre (és több előképe) is szerepzavarával küzd: a felvilágosodáskori dráma szokott igazságosztójából „a király is ember” tragikumával vívódó hős lett. Hasonló színészi játékhagyomány még nem létezett.

Megoldhatatlan feladat lett volna Katona József drámai jambusainak színészi előadása — mint ahogyan az még húsz év múlva is gondot okozott. Orosz László a kritikai kiadásban alaposan megvizsgálta a Bánk bán mindkét változatának verselését, és statisztikus igazságokra is jutott. Az 1815-ös szövegben Katona még nem volt teljesen ura és parancsolója a drámai jambusoknak: olykor egyént ortográfiát kényszerült alkalmazni, sajátos szóalakokat formázni a ritmus érdekében. Az első száz sorban Orosz László 36-ot talált, ahol a mondat vagy a tagmondat határa a sorvégre esik, 64 esetben viszont a mondat átkígyózik a következő sorba. Mindezt a szerző megtetézte azzal, hogy a szereplők a verssorok 71%-ában sor közben váltják egymást a beszédben. Valóságos hadüzenet ez a

20