Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Kerényi Ferenc: (Mai) jegyzetek (a) Bánk bán (egykorú színpadi) sorsáról
síró-éneklő iskolának. Ne feledjük: 15 évvel vagyunk a francia romantika, az „Hernani csatája” előtt, amikor éppen Victor Hugo sorvégi mondatáthajlásai vívták ki az alexandrinus sorvégi rímekre kifutó verseit védő irodalmi konzervatívok ökölcsapásokkal, botütésekkel kifejezett rosszallását. Úgy tűnik, Udvarhelyi Miklós volt az első színész, akinek az író 1816-ban Kecskeméten, apja szövőszékén ülve, egy kancsó bor mellett felolvasta a Bánk bánt. Ugyanott, ahol 1819. Szent Jakab havának 2. napján (július 2-án) pontot tett az átdolgozott szöveg végére. A metamorfózis rejtetten, de nyilvánvaló paradoxonok közepette zajlott: a textus drámaibb, egységesebb lett — színházi közeg nélkül. Szertelenségei lehiggadtak — anélkül, hogy a benne munkáló őserő gyengült volna. A munkát jótékonyan segítette a jóbarát, Bárány Boldizsár okos Rostája — olyan tollforgató észrevételei csiszolták a remekművet, aki sohasem jutott túl a vitézi játékokon. Erre a belső, embert és művet építő fejlődésre is gondolhatott Arany János, amikor a végeredményre rácsodálkozott, újra és újra: „ ... bámulatos, hogy tudta a nagy szenvedélyeknek olyan megragadó kifejezéseit olyan gondos beosztással elrendezni, hogy tudott annyi számítással — költeni!” 1819 nyarára, miközben elkészült a Bánk bán végleges változata, létrejött irodalom és színház látszólagos békekötése, Kisfaludy Károly vitézi játékainak diadalmas pesti előadásaival. A tatárok Magyarországban és az Ilka a történelmi vereségeket és véráldozatokat erkölcsi győzelemmé avató „hazapuffogatás”-ával, a jellemábrázolást elfedő „bundás in- dulatok”-kal tökéletesen megfelelt a kompenzációs drámára áhítozóknak éppúgy, mint a velük könnyű, látványos sikereket arató színészeknek. (Jellemző, hogy Kisfaludy már maga is meghaladta ezt a színvonalat: A tatárok at még 1811-ben írta, a verses Ilkát pedig a siker nyomására, a székesfehérvári színtársulat pesti vendégszereplésének záródarabjául négy nap alatt vetette papírra. Innen későbbi önironikus hangja a fiatalkori sikereiről.) Balog István úgy emlékezett, hogy a Bánk bán szövege ezúttal eljutott a székesfehérvári társulathoz, és azt — őszi, újabb vendégjátékuk alkalmából — el is akarták játszani Pesten. A színpadi megméretést most, amint az köztudomású, a cenzúra akadályozta meg. A hatalom a maga szemszögéből nagyon is reális megoldást kínált: ismerve a magyar literatúra alacsony példányszámait és csekély olvasókörét, megengedte a kinyomtatást, de eltiltotta a színházi előadást, a királyné nyíltszíni meggyilkolását egy olyan időpontban, amikor a Kisfaludy-esték hazafias tüntetésektől zajos nézőtereiről aggódó titkosrendőri jelentések sora futott be a bécsi rendőrminisztériumba. Noha a székesfehérvári színtársulat (tagjai között Katona több egykori színésztársával) kétségkívül erősebb volt, mint az 1815-ben Pesten játszott együttes, fejlődése jóval lassabb volt, mint Katona írói előrelépése. A korai Kisfaludy-drámák „fellengezései” pedig egyenesen megerősítették őket előadásmódjuk helyességében. Magyarán: a Bánk bán végleges kidolgozását is vitézi játéknak játszották volna egykori színészeink, s vélhetően annyival kisebb sikerrel, amennyivel bonyolultabb, sokrétűbb nemzeti tragédiánk mikrokozmosza A tatárok vagy az Ilka világánál. Horváth Jánosnak tehát, mai ismereteink szerint is, igaza volt. A Bánk bán ősbemutatója 1833. február 15-én volt Kassán. (A korábbi bemutatás lehetőségére célozgató, egy pécsi 1826. évi és egy 1828-as kassai előadást feltételező Vahot Imrét az újabb műsorkutatások sem igazolták.) A drámát Udvarhelyi Miklós választotta jutalomjátékául, szerényen Mikhál bán szerepét tartva fenn magának, amelynek kiosztásáról — mint említettük — maga a szerző már 1815-ben instrukcióval intézkedett. A színész választásának megértéséhez egy dolgot tudnunk kell. Ekkorra a romantika a lírában és a verses epikában nemcsak teret hódított magának a magyar irodalomban, de jelentékeny, maradandó művekkel is dicsekedhetett. Nem így a drámában, ahonnan változatlanul hiányzott az a történelmi témájú, példázat-értékű tragédia, amelyre a kolozsvári pályázatot annak idején kiírták. A kis létszámú közönségnek játszó, ezért gyakori bemutatóra kényszerülő, sok darabot fogyasztó vándorszínészet — jobb híján — még mindig Kisfaludy Károly korai vitézi játékait ismételgette, valamint szépszámú epigonjának történeti munkákból színpadra írt darabjait. Ezeket a szerzők (tollforgató nemesurak, tisztségviselők) a színészetnek tett pártolás fejében gyakorta színpadra tudták kényszeríteni, hiába írta le 21
