Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Kerényi Ferenc: (Mai) jegyzetek (a) Bánk bán (egykorú színpadi) sorsáról
rá a Bánk bán második kidolgozása (1819), amely — immár a színpad közelsége nélkül — ugrásszerű fejlődést mutat a jellemrajz elmélyülésében, cselekményszövésben, dialógusépítésben. A kassai ősbemutató évében, 1833-ban viszont Kecskemét város hajdani főügyészének „percegős pennája” már három éve örökre elpihent — művét védeni, értelmezni, továbbcsiszolni vagy akár útján végigkísérni nem tudta. A kiírás szempontjából („A tárgy hisztóriai, hősi legyen. Választhatja a poéta vagy a magyar hisztóriából, vagy akármelly másból is”) nemcsak a kolozsvári drámapályázat volt eredménytelen, de az évtized maga sem termette meg az új hősdrámát: a nagy nekibuzdulások, félbe-szerbe maradt törekvések drámatörténeti korszaka ez, noha a legjobb tehetségek rugaszkodtak neki a feladatnak, a két Kisfaludytól Bolyai Farkason át Berzsenyi Dánielig. Ezenközben a magyar vándorszínészet műsorrendje egészen más képet mutatott. A felkeresett falvak, mezővárosok új, mert játékszínbe először induló közönsége még akkor is az érzékenyjátékokban találta meg felkavaró színházi élményeit. A repertoár zömét a magyarított, azaz hazai környezetbe átplántált, magyar nevekre átírt vígjátékok adták. A vitézi játékok egybemosták a lovagdráma, a rabló- és betyártörténetek színpadi megjelenítését, de alkalmasnak bizonyultak kortárs hadiesemények feldolgozására is, mint Balog István Cserny Györgye (1812) vagy Éder György tollából a Napóleon, vagy a győri ütközet (1817). Igaz, ezek lettek az évtized nagy cenzúraügyei is; Katona színpadról eltiltott művei, a Déryné által Pestis címen emlegetett Ziska vagy a Bánk bán mellett. Ami a vándorszínészet gyakorta változó játszási körülményei közepette viszonylag biztos és ezért legfontosabb tényezőjét, a színészi alakítást illeti, a vitézi játékok és az érzékenyjátékok minden figuráját már egy-egy vonással is hatással lehetett ábrázolni. Az illúziót a színésznek nem annyira játékkészsége, mint inkább a játszott személyt fedő külseje, megjelenése biztosította. Az ifjú szerelmesnek gyors beszéd és mozgás, a komikusnak elrajzolt ábrázat, netán vörös haj, az intrikusnak gumiarc, hadarászó kéz dukált. Az uralkodók, főrangú személyek, atyák alakítója tekintélyt sugárzó alkatával, míg a hős daliás termetével, zengő hangjával hatott. Déryné tolla még csaknem hatvan év távlatából is átforrósodik, amikor a Pesten született, ott magyarul is fellépő német színész, Kari Katzianer 1812. évi vendégjátékáról ír: „ ... gyönyörű szép ember volt, pompás termettel.” Ugyanígy szemlélte-értékelte a fiatal, színész Katona Józsefet is: szép termet — nem szép arc, jó képességek — rossz, nazális hanganyag. Az érzékenyjátékok, a szomorújátékká oldott, azaz olykor részleges heppienddel végződő tragédiák, a vitézi játékok a színész szempontjából csak annyiban különböztek, hogy a megríkatás, a szenvedés, az időleges elmezavar ábrázolása vagy a hősködés, a fegyver- csörtetés volt-e domináns feladata. Közösek viszont a deklamálásban, amelyet a romantika majd „síró-éneklő iskolá”-nak nevez, és amelyben a szöveg elmondása nem követte a közvetítendő tartalmat, nem volt tekintettel az érzelmi hullámzásra, az írói központozásra, hanem a színész a verssorok végén tartott szünetet, akár mondatvéget talált ott, akár áthajtásnak kellett (volna) segítenie a gondolatot tovább. A Katona Józseffel egy színpadon szerepelt Balog István írta az évtizedről: „ ... azokat, kik németesen ejtették a szavakat és idegen modorban játszottak, legtöbbre becsülték.” Megállapítására visszarímel gr. Dessewffy József véleménye 1817-ből a Pestről Miskolcra távozott és éppen Kassán vendégszereplő társulatról: „Nyifogók, nyáfogók. Szavok hangja nem természetes. [. . .] — Ezen a természetien hangon minden hágás és esés nélküli változatlanul sebesen perdülő nyelvük forgása.” Katona Józsefet, a polgár-értelmiségit semmi nem kötötte a nemesi-rendi drámairodalom említett kompenzációs törekvéseihez, nem volt részese a neoklasszicista tragédiát célzó irodalmi táborozásoknak — viszont tövéről hegyére ismerte a színpad világát. Ezért 1811 és 1814 között — mondhatni — gyorsulva járta végig a magyar drámafejlődés évtizedes útját, stációit: a fordítások, dramatizálások és átdolgozások világától az eredetiségig. Mindez, persze, nem jelentette azt, hogy nélkülözhette volna az olvasmányokból, idézetgyűjteményekből, magvas mondásokból (is) dolgozó egykorú írói gyakorlatot. (A Bánk bánb&n fellelhető idézetek, kölcsönzések egy részét maga a szerző jelölte meg, lapalji 19
