Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Orosz László: „Szép bajaik a régi időknek” a cenzúra szorításában

személy meggyilkolása. Katona ez ellen számos precedensre hivatkozhatott, s egyben arra is, hogy a hazai történelemnek mennyi jeles, drámai feldolgozásra alkalmas eseménye szorul ki a drámatárgyak közül, ha ragaszkodnak ehhez a megkötéshez: „Mikor Hamlet Angliában ledöfheti a megkoronáztatott koronatolvajt, akkor Forgács ne vághassa agyon a megkoronáztatott hitszegettet (Kis Károlyt)? Mikor a német színeken egy sváb herceg (Johann von Schwaben) megölheti eltartóztatott jussáért tulajdon vérét, koronás császárát [A. G. Meissner drámájáról van szó; Katona bizonyára nem tudta, hogy Hägelin ezt cím szerint is említette a tiltandó művek között], vagy Makbet Angliában koronára való vágyakodásból Dunkánt halálos ágyba fekteti: akkor Magyarországban Béla ne kívánhassa fegyveres kézzel jussát első Andrástól, vagy Árbuc szinte makbeti nagyravágyásból Kun Lászlót el ne altathassa? Bánk és Felicián nem bosszulhatják az asszonyi becsületet és megtiportatott jussát az emberiségnek? Egy Atilla pedig (szinte Hunnia királya) az asszonyi becsületért, aluva, éjjel, nyilvánságosan ölettetik meg a néző előtt, anélkül, hogy csak esze ágában is volna valakinek, hogy a világ legnagyobb felsége öletteték meg.” (Franz Kratter osztrák író Attila, a hunnusok királya című drámájára céloz: ezt 1811 és 1814 között többször is játszották Pesten Ernyi Mihály fordításában.)

Katona tarthatott attól is, hogy a cenzor kifogásolja, ha „hellyel-hellyel az érző ember keserűen felszólal”. Az ilyen szövegrészek védelmében fel lehetett hozni, hogy korábban már megjelent, engedélyezett művekből valók. Kisfaludy Sándor pl. azzal indokolta Hunyady János című (a színpadtól egyébként eltiltott) drámájának idézeteit: „Vannak dolgok, melyeket magyarul mondani tilalom volna, ha már az németül előbb mondva nem volna.” A Bánk bán szövegének mintegy 10 százaléka, benne a keserű kifakadások nagy része csaknem szó szerinti fordítás a kor népszerű, Magyarországon is jól ismert német írójától, Veit Webertől. Az 1815-i kidolgozás egyik jegyzetében Katona utalt is rá, hogy Tiborc vádló panaszának jelentős része Webertől való. Ugyancsak az 1815-i szöveg egy jegyzetében hívja fel az olvasó (a cenzor?) figyelmét arra, hogy Peturnak ez a jelenbe nagyon is áthangzó mondata: „Egy olyan ember, akinek nem ez / hazája, cinteremjeinkben a / kinek lenyúgodott szülői nem / tették le csontjokat, ki gyermekes szép / játékainkban is nem osztozott volt: / vajon szerethet-é bennünket az?” Schiller Die Jungfrau von Orléans (Az orléans-i szűz) című drámájából való. Más, veszélyesnek vélhető szövegrészek alá is kerülhetett volna eredetükre utaló jegyzet. Az 1820-ban megjelent nyomtatott Bánk bánban nincsenek lábjegyzetek, nem lehetetlen azonban, hogy a végleges szöveg 1819-ben cenzúrát járt példányában voltak. (Ez éppúgy nem maradt fenn, mint a cenzori vélemény.)

Katona azonban tisztában volt azzal is, hogy nem mindig lehet korábban megjelent művekre hivatkozni. Elárulja ezt egy lábjegyzete az 1815-i szövegben: „Eckartshausen úr ezen sorokat 1789-ikbe írta; mi pedig most 1815-ikét írjuk.”

A bécsi Polizei- und Zensur-Hofstelle 1822-ben megrótta a budai cenzort a Bánk bán kinyomtatásának engedélyezéséért: „Nemcsak a dráma tartalma, hanem egyes részletei is alkalmasak arra, hogy a magyarok gyűlöletét a német fejedelmek s általában a németek ellen lángra lobbantsa, fejlessze, táplálja.” Közelmúlt évtizedek tapasztalatai alapján szinte érthetetlen számunkra, hogy ez a hivatalos vélemény nem járt következménnyel. Nagy Antal cenzor maradt, a Bánk bán eladatlan példányait nem kobozták el, sőt a Tudományos Gyűjtemény 1825-ben így hirdette: „Ezen drámát a merész gondolatok és éles festések ajánlják.” Az akkor már kecskeméti alügyész, 1826-tól főügyész Katonát bántódás nem érte, még 1821-ben megjelent a Tudományos Gyűjteményben a cenzúrát keményen bíráló, a föntebbiekben többször idézett tanulmánya is. A nyomtatott szöveg mint precedens lehetővé tette 1833-tól a Bánk bán színházi előadásait is, előbb — talán a vidéki cenzorok tájékozatlansága vagy hanyagsága következtében — Kassán és Kolozsvárt, 1835- től Budán, 1839-ben az akkor még Pesti Magyar Színháznak nevezett későbbi Nemzeti Színházban is. 1840-ben Nagy Ignác a dráma budai és pesti előadásaira hivatkozva engedélyt kapott arra, hogy Szinműtár című sorozatában megjelentesse a Bánk bán új kiadását. 1845-ben, nemzeti színházi felújítása előtt a Központi Könyvbíráló Szék névvel újjászervezett cenzúra sem betiltásáért, sem engedélyezéséért nem merte vállalni a felelős5