Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - A kép rögzítése (Bácskái Sándor beszélgetése Kincses Károly fotómuzeológussal)
A kép rögzítése Bácskái Sándor beszélgetése Kincses Károly fotómuzeológussal — A világ fotóéletének már a kezdetektől fogva voltak nagy magyar alakjai, a fotótechnika és a fotóművészet terén egyaránt. Ez a nagy aktivitás más népekre is igaz volt? — Minden kultúrnépnek megvolt az az egy-két embere, aki a fotográfiában jelentős dolgot csinált. — Akkor ne is legyünk büszkék a feltalálóinkra? — De. Csakhogy teljesen természetes, hogy amikor valahol föltalálnak valamit, akkor ahhoz — tekintet nélkül a nációra — mindenki megpróbál hozzátenni valamit, amit a tudásából és az erejéből tehet. Mi szeretünk abban tetszelegni, hogy a fotográfiáért többet tettünk jó néhány népnél, de inkább arról van szó, hogy mások eredményeit nem ismerjük. Van erre egy jó példa: Bolyai Farkasnak egy Erdélyben írt leveléből tudjuk, hogy már 1839 elején — tehát Daguerre-től és Niépce-től függetlenül — sikerült fekete-fehér képet rögzítenie, de vagy nem érdekelte túlságosan vagy nem volt elég ambiciózus, ezért ez mára elfelejtődött. Mi büszkék vagyunk, hogy egy magyar feltaláló Daguerre-nél hamarabb tudott képet rögzíteni, közben pedig kiderült, hogy mindez például egy brazilnak is sikerült akkoriban, s ki tudja még kinek? Nem csak a szerepünk nagy tehát a fotográfiában, hanem a tudatlanságunk is. Amit a szepesbélai születésű Petzval József csinált a fotótechnikában, az világra szóló dolog: ő készítette az első fényerős objektívet és a pillanatzárat. Róla a szlovákok mint nagy szlovák tudósról írnak, az osztrákok osztráknak tartják, mert Bécsben tanított harminc éven keresztül. Mi viszont azokat a dolgokat emeljük ki az életéből, amelyek a magyarságát erősítik. Nem az a baj, hogy őt magyarnak vagy szlováknak tartják-e, hanem az a huzakodás, vita, amit a magyar, osztrák vagy szlovák fotótörténész csinál mindennek ürügyén. Egy amerikai fotótörténész elhúzza az orrát, amikor az egyik publikációban ezt olvassa, a másikban pedig azt. Egyáltalán nem kéne, hogy fontos legyen ez a kérdés. — Minek köszönhető a magyaroknak a fényképezés korai időszakától tartó aktivitása? — Egészen addig, amíg Magyarország nem csak szeretett volna Európa része lenni, hanem az is volt, nem kellett öt-tíz évet várniuk egy-egy új felfedezés megismerésére. Egyrészt a Monarchia hozzákötött bennünket egy erősen iparosodott osztrák—morva részhez, közvetlenül szomszédosak voltunk a fejlett fotótechnikájú Poroszországgal, de szellemileg közel volt Párizs is, ahol a fényképezés fontos eseményei akkor történtek. Információkban naprakészek voltunk, naprakészebbek, mint ma a televízióval, rádióval és a telefonnal. Másrészt, a magyarokban mindig volt egy kreatív, a problémákat végig- gondoló-készség, az új felfedezésekhez is hozzátettek valamit, azokat tovább fejlesztették. Ugyanakkor nálunk fejletlenebb volt az infrastruktúra és a polgárosodás mértéke, mint ott nyugatabbra, ennek pedig anyagi és szellemi vonzata is volt; ezekkel az országokkal nem nagyon versenyezhettünk. — A magyar fotóiparnak ma óriási a lemaradása a világéhoz képest. Soha nem volt esély a hátrány behozására? — A magyar fotóiparnak egyszer volt egy nagy lehetősége a kiugrásra: a Gamma Művekben 1941-ben Dulovits Jenő mérnök és néhány munkatársa kifejlesztett egy fényképezőgépet, ami korszerűbb volt, mint az akkori csúcsgép, a Leica — ez volt a Duflex. A háború miatt a gép gyártása és továbbfejlesztése szünetelt, de 1946—47-ben a Gamma megcsinálta az első néhány száz darabot. Ekkor a párt utasítására leállították a munkát. Pedig az a gép mindazt egyesítette magában, amit akkor a fotótechnika tudott és ismert. Tíz-tizenöt évnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy az európai piacon megjelenhessen egy 92
