Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - A kép rögzítése (Bácskái Sándor beszélgetése Kincses Károly fotómuzeológussal)

olyan korszerű fényképezőgép, mint amilyen a korát megelőző Duflex volt. Feltételezzük csak, hogy a Szovjetunió nem akart a saját gépeinek konkurenciát a kelet-európai piacon, a világszínvonalú Duflex mellett nehezen tudta volna eladni a saját innen-onnan összelopkodott gépeit.

— Milyen társadalmi megbecsülésben éltek a régi korok fényképészei?

— Ez koronként változott. Az első ötven évben, körülbelül a Millennium idejéig a fényképezés eléggé költséges dolog, s így a felső- és középosztály szórakozása volt. A legelső fotóamatőrök tudósok, arisztokraták, iskolaigazgatók voltak, és a fotográfus szakma is kialakított egy hierarchiát.

A magyarországi fényképészek nagy része ekkor még nem volt magyar, leginkább zsidók, németek, olaszok, franciák, morvák éltek belőle. Aztán a magyarok fokozatosan túlsúlyba kerültek; a nacionalizmus erősödése, a zsidó-törvények, deportálások, majd a német származásúak kitelepítése a fotográfia történetében is végig követhető. Aszódon például három fényképész volt, mindhárman Bergen-Belsenben haltak meg, azóta egy fotográfus sincs Aszódon. De ez nem a fényképezés problémája, hanem a magyar történelemé ...

A kezdet kezdetén a fotográfusokat nagyon megbecsülték. Neves festők fényképeztek hivatásszerűen vagy kedvtelésből, és a fényképezés még kézműves foglalkozás volt. Utána kettévált a szakma, folyamatosan süllyedt a színvonal, egyre igénytelenebb munkákkal álltak elő.

— Az egyre több megrendelés miatt?

— Nem, hanem mert mind több fényképész lett. Nem tartozott a nehezen megtanulható dolgok közé és egy bizonyos elemi szinten — mint amilyen a vándor- vagy utcai fényképészeké volt — még nagy anyagi befektetést sem igényelt. Az amatőr fotózás is megszűnt úri passzió lenni, egyre több háztartásban lett fényképezőgép, egyre több gyerek kapott a születésnapjára olcsó, kis kamerát — akkoriban hirdette a Kodak a nevezetes szlogennel, hogy „Önnek csak meg kell nyomnia a gombot, a többit mi elintézzük.” Volt egy kaszt, ahová a leggazdagabb és legelőkelőbb műtermi fényképészek tartoztak — Pécsi József, Rónai Dénes, Angelo, Székely Aladár —, és az úgynevezett „belvárosi fényképészek”, ők nagy társasági életet éltek, nevezetes emberekkel barátkoztak, műveltek voltak. Aztán voltak a többiek, akik szerényebb körülmények között dolgoztak. Az amatőrök között is volt egy ún. művész-réteg, akik a legtöbb kiállitáson ott voltak, a legtöbb díjat kapták, alattuk pedig a szórakozásból fényképezők tömege.

— Ez nagyjából ma is így van.

— Fölborult a dolog, én nem ismerek egyetlen műtermi fényképészt sem, aki a legelőkelőbbekkel azonos szinten tudna társalogni, azokkal azonos műveltségi fokon, azonos társadalmi körben élne. Vannak ugyan dörgölődző fényképészek, akik régen a Központi Bizottság tagjaival kártyáztak, de őket hadd ne minősítsem. Az amatőrök között sincs olyan sok művész. Összességében elég nagy bajban van a magyar fotográfia, a struktúra recseg-ropog, aztán szétesik. Nyilván ki fog alakulni egy új, de az időbe telik.

— A mai magyar fotóművészet mennyire szerves része az egyetemesnek? Mennyire elismert külföldön?

— Elég általános a kérdés, ezért általános lesz a válasz is: pont annyira elismert, mint amennyire megérdemli. Ahol van egy kialakult értékrendszer és a fotográfiával kapcsolatban is konkrét elvárások vannak, ott megméretik a fotó és a jó kép bekerül a világ köztudatába, a rossz meg nem — függetlenül attól, hogy amerikai, magyar vagy nepáli fényképész csinálta-e. A magyar fényképészek számos ok miatt — amelyek közül csak az egyik a pénzhiány — nem versenyképesek a nyugati lapok fotósaival, erre a legjobb példa, hogy a Stern-ben, a National Geographic-ben nem vagy csak alig-alig szerepel magyar fotográfus képe. Ismernek ugyan néhány nevet Magyarországról — Korniss Péterét, Urbán Tamásét, Benkőét —, ezek a nevek valamennyire benne vannak az ottani fotó-közéletben, de azt nem befolyásolják, nem mértékadóak.

93