Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Albertini Béla: Fotográfia és múzeum
Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét Albertini Béla Fotográfia és múzeum M lassan egy évtizede, hogy egy múzeumi kiállításon különös fotográfiák várták a látogatókat. Szokatlanságuk létezési módjukban leiedzett: voltak is, meg nem is. A felvételek üvegnegatívokra készültek a múlt század végén, s a századelőn Budapesten. A lemezeket birtokló múzeum fotográfusában érdeklődés támadt: mi mindent hordozhatnak azok a szabad szemmel már alig látható részletek, amelyek a régi fővárosra, annak életére emlékeztetnek. E kíváncsiság eredménye lett az a kiállítás, amelyen a sok évtizeden át láthatatlan valóság vált láthatóvá 80-100-szoros nagyításban. így lett képi ismerősünk egy ifjú hölgy, aki egy kissé megdőlt fa törzséhez támaszkodva áll. Ha nem tartanék a belemagyarázás veszélyétől, még azt is megkockáztatnám, hogy az egész szituáció, s az ábrázolt arckifejezése némi melankóliát tükröz. Hogy képünk szereplője mennyire volt magányos az adott pillanatban, akkor derül ki jobban, ha meglátjuk az egészet, amelyből a nagyítás kiemelte: a nőiskola udvarán a korhoz és helyzethez illő, fegyelmezett méltóságú társas élet folyik, s a nagyítás hősnője egyedül van ebben a leánytársadalomban. Hogy miért? Ez a későbbi idők nézői előtt mindörökre rejtve marad. Az viszont tény, hogy a múzeum, amelyet általában múltat őrző intézményként ismerünk, eredetileg általa sem tudott titok letéteményesének bizonyult Klösz György fotográfiái által. A századforduló fényképésze a kései pályatárs szakmai leleménye révén többszörös Budapest-krónikássá változott. Na, és ... mi volt ebben az utólagos kiemelésben a trouvaille, vethetné fel a jó memóriájára büszke olvasó. Hiszen ezen az ötleten alapult mintegy tizenöt évvel korábban Antonioni Blow-up-ja (Nagyítás)a ahol, mint az közismert, a gyilkosságnak egy ugyancsak parányi fotonegatív-részlet volt a tanúja. De a sorrendiséget illetően némi kiábrándulás vár a filmtörténet ismerőjére. „Én nem vagyok rajzoló, s mégis, Daguerre útmutatása szerint, a jelenleg uralkodó zord, kedvetlen időben, tíz perc alatt a Boulevard du Templé igen szép képét készítém el. Azon tárgyak közt, melyek... a camera obscurában ... lefestődtek, volt egy ház is, mennykőhá- rítóval... Én igen keresém azt, s nem találám; de bár szememnek nem volt látható, mégis ... nagyitó üvegen át azonnal megpillantám.” —Jules-Gabriel Janin francia író, színikritikus sorait 1839 márciusában (!) adta közre a pesti Athenaeum. Nincs szükség tehát „elsőségi” vitára, csupán annak tudomásulvételére, hogy az előbbiek mind a fotográfia természetrajzából következnek. A múzeum fotográfusa ezt a lehetőséget alkotó módon érvényesitette. Ha a fotó korábban láthatatlannak vélt dolgokról is tanúskodni képes, mennyivel inkább fontos ez az adottság a hétköznapi látható világ megragadásában. A műalkotásoknak a technikai sokszorosíthatóság korszakában bekövetkező sorsáról elmélkedve jutott Walter Benjamin arra a következtetésre, hogy a fényképezésben a kiállítási érték kezdi kiszorítani a kultikus értéket. Az aura, a műalkotás egykor adott sajátja, amely e korszakban elsorvad, 88
