Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Albertini Béla: Fotográfia és múzeum
a korai fényképeken látható emberi arckifejezéseken hat utoljára. Lehetséges. Mindenesetre Benjámint látszik igazolni egy furcsa fotográfiai örökség is. 1912 táján egy, a testi adottságai miatt a társadalom perifériájára szorult hivatásos fotográfus — aki egy kortárs emlékezete szerint vízfejű volt — New Orleansban saját kedvtelésére prostituáltak fényképezésébe fogott. Abban a negyedben történt ez, ahová a város egyik tanácsnoka javaslatára „a lányokat” mintegy száműzték, s amelyet a helyi humor a városatyáról Storyville-nek keresztelt el. A fotográfus, Ernest James Bellocq tisztában volt a lehetséges következményekkel: az íróasztalfióknak dolgozott. Olyannyira, hogy halála után, bútorait megvéve itt akadtak rá — a nem egy esetben megsérült — üveglemezekre, amelyeket végül egy másik fotográfus mentett meg a pusztulástól. A véletlennek köszönhető felfedezés nyomán csaknem hat évtizeddel később New Yorkban a Museum of Modern Art mutatta be Bellocq képeit, amelyek ezt követően amerikai múzeumokon kívül eljutottak a londoni The Photographers Gallery-ba, láthatók voltak a bécsi Museum des 20. Jahrhunderts-ban — hogy csak a fontosabb helyszíneket említsük. E képek modelljei annak idején tudatosan vállalták a fényképezkedést, bár arról aligha lehetett sejtelmük, hogy valaha a társadalom egy sajátos jelenségének — immár történelmi — tanúságtevői lesznek. „Az arcok mélabús és semmivel össze nem hasonlítható szépsége” — amiről Benjamin a korai fényképezés örökségeként beszél, e képeket nézve kétségtelenül a későbbi múzeumlátogató élménye lehet. Helmar Lerski, aki a húszas-harmincas évek fordulóján az ismerősök állítása szerint az utcáról hívott be műtermébe olyan embereket, akiknek arcát megőrzendőnek vélte, a Köpfe des Alltags (Mindennapi fejek) című albumában közreadott többek között egy mosónőportrét. A fotográfusnak, aki a világítástechnikát az akkori viszonyok között a végső lehetőségekig tanulmányozta, fejlesztette, ezúttal a természet és az életkörülmények is kezére játszottak. Hiszen bármilyen mértékű, a drámai hatást fokozó világítási manőver sem lett volna képes olyan struktúrát rajzolni egy ember arcára, mint amilyet az élő szervezet önmagától produkált. Lerski „mindössze” felerősítve ragadta meg ezt. Már a kortárs Hevesy Iván, az új törekvésekért lelkesedő fotószakíró észrevette, hogy a német fotográfus tételesen csak mintegy alkotótársnak minősíti magát azáltal, hogy könyvének ezt az alcímet adta: Gesehen von Helmar Lerski — mintha ő csak észrevette, meglátta volna környezete megörökítendő hőseit. Nyilván nem igényel meggyőzést, hogy Lerski Mosónőiét felidézve nem a női nem szépsége, a szereplő fiatalsága, hanem a benjamini értelemben vett „szépség” az emlékezetesség oka. Apropó, album. Album és/vagy múzeum. Már a Storyville-portrék utóélete is az lett, hogy a múzeumi bemutatások mellett nyomtatásban; katalógusokban, folyóiratokban, amerikai és német kiadású albumokban is megjelentek „a lányok” fotói. A Lerski-képek is többféle nyilvánosságot kaptak, noha ezek esetében az albumbeli megjelenés vált fotó- történetileg emlékezetesebbé. Ez felvetheti a kérdést: a múzeumi vagy a nyomtatott bemutatás a sajátja inkább a fotográfiának? Hogy ez a probléma jóformán csak a fényképekről szólva merül fel, ahol a nyomdai kivitelezés az esetek nagy többségében nem öli meg a hatás egészét, amely károsodás egy festménynél törvényszerűen bekövetkezne, az egyértelmű. Akinek módjában állt az eredeti Brcmai'-negatívokról készült Paris de Nuit (Az éjszakai Párizs)-kópiákat múzeumban látni, az tanúsíthatja, hogy ezek mind az eredeti, 1932-es, mind a későbbi kiadású album nyújtotta élményeket felülmúlók — jóllehet, éppen ez az album volt az, amely a magyar származású szerzőt elindította a világhír felé. Klösz György képeinek a bevezetőben említett múzeumi kiállítási sikere is részese annak, hogy — ha magyaros méretű késéssel is —, de a Klösz-képek részletnagyításai albumformában is megjelentek. (Előzményként megemlítendő, hogy az idézett múzeumi kiállítást a Budapest Anno c. kötet közreadása alapozta meg.) A példák tehát pro és kontra sorolhatók. Ha a fotográfiának, mint médiumnak tömeges méretű felkutatását, megőrzését, elemzését, közkinccsé tételét tartjuk fontosnak, a múzeum elsődleges jelentősége vitathatatlan. Hiszen kezdetek óta a múzeum az első abban a szerepkörben, amelyben a fotó nem „csak” 89
