Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Katona Imre: Népek, vallások és a társadalmi fejlődés (Vázlatos körkép Földünkről és a Kárpát-medencéről)

a tudományokban elért eredmények, a társadalmi-vagyoni helyzet, demográfiai mutatók) terén általában elsők voltak a századfordulóig, előnyüket „természetesen” vallásuknak tulajdonították. Ha azonban a középkor óta nyugati emlőkből táplálkozó erdélyi szászokra és a nagyjából egyidejűleg bevándorolt, de semmiféle kiváltságban nem részesült és a némethez hasonlóan fejlett keleti háttérrel nem rendelkező erdélyi románokra gondolunk, a szorosabb értelemben vett vallási vonatkozásokat semmiképp nem sorolhatjuk első helyre.

Aló. századi indulás folyamán magyar viszonylatban a kálvinisták nyomultak a katolikusok és az evangélikusok helyére: kisnemesek, mezővárosi parasztpolgárok és jobbágytömegek tértek át legkorábban és maradtak is meg az új hiten, Erdélyben a főnemesség nagyobb része is. A katolikus ellenreformáció a cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) elve alapján a 17. században kapott erőre, és először a főnemesek körében hódított, ezzel jelentős jobbágyi tömegeket is megnyerve; majd később minden téren többséget harcolt ki, így a Kárpát-medencében a katolikus vallás a leginteretnikusabb és társadalmilag is a legteljesebb és a legszélesebb körű. A kálvinizmus — mint említettem — a Bécs által is támogatott katolikus térhódítás elől keletebbre vonult vissza, de jelentős tömegei maradtak az egész magyar nyelvterületen. Mivel más nemzetiség körében nem tudott elterjedni (csak néhány szlovák, horvát és német falu kálvinista), nemcsak legnépibb (legparasztibb), hanem egyúttal legetnikusabb tömegvallás is; hívei nem kis önérzettel magukat magyar vallásúaknak tekintik, egyúttal az igazi és a legjobb hazafiaknak, a nemzet (majdnem) egyedüli képviselőinek, elismerve a (különben többségi!) katolikus magyarokról, hogy azért közöttük is vannak jó hazafiak, akik velük vállvetve küzdöttek a kuruc és a 48-as szabadságharcban. (íme a magyarság alig egyharmada állít ki bizonyítványt a kétharmados többségről!) E féloldalas és kompenzációs öntudat mögött társadalmi tények, tudati torzítások egyaránt találhatók. A kálvinista tömegek és főként a középrétegek közéleti aktivitása kezdettől mindmáig fokozottabb a katolikusokénál, s önigazgató hagyományaik demokratikusabbak; bár a kuruc legfelső vezetés legalább annyira tekinthető katolikusnak, mint kálvinistának, 1848-ban pedig a vallási különbségek majdnem egybemosódtak, s a magyarok oldalán legalább annyi nemzetiségi harcolt, mint amennyi magyar osztrák vezénylet alatt. A kálvinista: magyar vallás — a katolikus: német vallás egyszerűsítő különbségtétel kálvinista többségű tiszántúli közegben keletkezett, a moldvai magyarok etnikai tudata éppenhogy egybeesik katolikus vallásukkal, környezetük ugyanis ortodox román. A két legnagyobb magyar vallás tömegei társadalmi szempontból valóban különböznek: a kálvinista vallás követői között nagyobb arányban találunk mezővárosi parasztpolgárokat, korábban telkes jobbágyokat, majd birtokos parasztokat, mint a katolikusok között, az utóbbiak adták viszont a zsellérek, vándor, mezei munkások, majd az ipari dolgozók saját vallási arányszámukon felüli katolikus tömegeit. Sokhelyt a kálvinisták a jómódú „bennszülöttek”, a szegény pápisták „jöttmentek”. A polgárosodás korábbi szintjének elérése eredményezte a (paraszt-) polgári egykét, mely a protestánsok, így a kálvinisták szaporodását is visszafogta, közben a „késlekedő” katolikus tömegek tovább szaporodtak; sokáig protestáns betegségnek tűnt az egyke. A kálvinista öntudat a számbeli arányok kedvezőtlen változásai ellenére is megmaradt: pl. Hódmezővásárhelynek harmada, Szentesnek éppen a fele, Kiskunhalasnak pedig a kétharmada katolikus, de a közszellem változatlanul továbbra is kálvinista maradt mindenütt. Az arányszámoktól függetlenül, mindig több katolikus tért át a modernebbnek tartott, szabadabb és magyarabb jellegű református vallásra, mint fordítva. (Mohamedánt sem nagyon lehet a „maradi” keresztény vallásra áttéríteni). A katolikus államvallási törekvések időnként a túlzott érzékenységig, ellenzékiségig fokozták a kálvinista öntudatot, melyet táplálhatott az egyedül vagy legalábbis legbiztosabban üdvözítő református vallás hite is. Az ellenreformáció után is hosszan elhúzódtak a helyi pozícióharcok, de helységenként (pl. Makón) igazán dicséretes etnikai s a vele összefüggő felekezeti kompromisszumokkal. A kálvinista iskoláztatás mindvégig fölényben maradt a katolikussal szemben: a 19. századi Magyarországon a lakosság ötödét kitevő reformátusság olyan kiterjedt oktatási intézményhálózattal rendel84