Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Gosztonyi Péter: Szovjet csapatok Magyarországon
álljon ki Magyarország mellett! Moszkvában azonban nem szerették a magyarokat. Sztálin, a Szovjetunió vezetője arról biztosította a magyarországi kommunistákat, hogy külügyminisztere, Molotov a francia fővárosban a béketárgyalásokon területi kérdésekben Romániával szemben Magyarország álláspontját fogja támogatni, ám amikor erre került volna a sor, a nagyhatalmak előzetes egyeztetési megbeszélésénél a Magyar Köztársaság ellen foglalt állást. Végül is nemhogy Erdély vonatkozásában nem tarthattunk meg (csekélymértékű) magyarlakta területeket a határ mentén, de kényszerítve lettünk a Duna felső folyásánál, a folyam déli partján három színtiszta magyar községet — a trianoni határokon felül — a háborúban győztes Csehszlovák Köztársaság kormánya kívánsága szerint, Prágának átengedni. Az 1947-es magyar — koalíciós — kormány polgári politikusai az 1947-es párizsi békeszerződést (tulajdonképpeni diktátumot) abban a reményben ajánlották parlamenti ratifikálásra, hogy az ha másban nem is, de egy vonatkozásában megkönnyebbülést hozhat az országnak. A békeszerződés ugyanis arról (is) intézkedett, hogy érvénybe lépése után a Magyarországot mindeddig megszállva tartó szovjet hadsereg 90 napon belül elhagyja az országot. Vagyis Magyarország visszanyeri állami szuverenitását. Nem így történt. A párizsi békeszerződésnek volt egy olyan rendelkezése, amely a szovjet hadvezetőségnek Ausztria viszonylatában Magyarország kárára különleges státuszt biztosított. Az 1947-es békeszerződés IV. részében, a 22. cikk 2 paragrafusa ugyanis a következőket tartalmazta: „A jelen Szerződés életbelépésétől számított 90 napon belül az összes szövetséges haderők kivonulnak Magyarországról, fennmaradván a Szovjetuniónak az a joga, hogy Magyarországon tartson olyan csapatokat, amelyekre a szovjet hadsereg és az ausztriai szovjet megszállási övezet közötti közlekedési vonalak fenntartása végett szüksége lehet.” A magyarországi szovjet csapatok zöme 1947 december közepéig hivatalosan elhagyta ugyan Magyarországot, visszamaradtak azonban olyan egységek, amelyeknek nagyságát, összetételét egyetlen nemzetközi fórumon sehol, senki nem szabta meg. S így ez nem is volt ellenőrizhető, eltekintve attól, hogy az 1948-as esztendő olyan politikai fordulatot hozott az országban, amely ilyen ellenőrző tevékenységre nem is adhatott lehetőséget. Ezzel kezdetét vette a megszállási dráma harmadik fejezete. Külön kérdés — és ez még kutatás tárgya lehet —, hogy a Magyarországon visszamaradt szovjet csapatoknak (amelyeket kezdetijén hivatalosan és sután holmi „vendégcsapatoknak” hívtak) mi feladatuk volt? Vajon valóban csak a Románián és Magyarországon Ausztria szovjet megszállt zónájában lévő saját csapataiknak való utánpótlási és biztosítási feladatait látták el — vagy politikai nyomást gyakoroltak az akkori magyarországi belső viszonylatokra is? Nem tudjuk. Annyi azonban biztos, hogy a Magyar Kommunista Párt (később a Magyar Dolgozók Pártja) örömmel és megnyugvással nyugtázta a Vörös Hadsereg hazai jelenlétét. Sztálin katonái őket — a kommunistákat — is védték, és ha diszkréten, kaszárnyáik mélyén is, de az egyeduralom felé tartó politikájuk biztosítására szolgáltak. Az „ötvenes” években 1948/49 telén — nem utolsó sorban a világpolitikai helyzet függvényeként — megtörtént Rákosi hatalomrajutása Magyarországon. 1949. augusztus 20-án a Magyar Köztársaságból Népköztársaság lett, szovjet mintájú címerrel és szovjet mintájú alkotmánnyal. Most már nem volt „gond” a szovjet hadsereg jelenléte Magyarországon! Nem létezett szabad akaratból választott Parlament; megszűnt a sajtószabadság, „gleichschaltolva” (egyformá- sítva) volt a belpolitika. A Vörös Hadsereget csak tömjénezi lehetett, benne látván úgymond a „békénk, demokráciánk és jövőbeli fényes életünk garanciáját.” Mi több, az MDP propagandistái 1950-ben még azt is elkövették, hogy leírták, hirdették: a szovjet hadsereg nélkül nem lenne független Magyarország! Szerintük vagy Tito, az „imperialisták láncos 65
