Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Vörös János vezérezredes, vezérkari főnök visszaemlékezése 1944. október 15-ére (Közzéteszi: Markó György)
hittük, hogy már a Gestapo nyomunkban van, és hogy engem keres. A végén kiderült, hogy csak azért jött oly soká a kocsi mögött közvetlenül, mert nem tudott kitérni. Nagyon veszélyes pontnak látszott a dunaföldvári hídon való átkelés. Azonban itt is szerencsével jártam, mert fiam a rendes szabadságos levéllel elöl ült a sofőr mellett és amikor az őrséghez értünk, a magyar és német őrség között valami differencia volt, azon vitatkoztak és így csak futólagosán nézték meg fiam szabadságlevelét és az autót átengedték a hídon. Ez volt az első pillanat, amikor kissé megkönnyebbültem. Amikor megérkeztünk a Kecskemét felé vezető úton a kerekegyházi útelágazáshoz, onnan a fiam a kocsival továbbhaladt Kerekegyházára, míg én feleségemmel gyalog nekivágtam a tanyavilágnak. A mély, homokos úton hosszabb gyaloglás után tudtam fogadni egy fuvarost, aki Köncsögpusztára vitt bennünket. Köncsögpusztán állandó rettegésben három éjszakát töltöttem. 21-én feleségem beutazott Kecskemétre és felkereste ott dr. Matolcsy Károly magántanárt, rokonunkat, akivel közölte súlyos helyzetünket. Ő azonnal kijött a pusztára és biztosított arról, hogy a további elhelyezésünkről gondoskodni fog, mihelyt itt veszély fenyeget bennünket. Közben mindenüvé megérkezett a körözési parancs és a tanyavilág is mindenfelé csendőr járőrökkel és nemzetőrökkel át lett kutatva, úgyhogy az ottani továbbmaradásunk már a lefogatás veszélyét rejtette magában. 23-án délután autóberregés hallatszott, amelyik mindinkább közeledett a pusztához és akkor feleségemnek mondtam, hogy ez a kocsi biztosan értem jön, meneküljünk, amerre tudunk. Sok idő nem volt, így a puszta körüli szőlőben húzódtunk meg, feleségem az egyik, én a másik szőlőrendben. Közben az autó előállt a pusztán és élénk hangon kérdezte valaki: „Hol van a vezérezredes úr?” A majorbeliek nem is tudták, hogy vezérezredes vagyok, mert dr. Szolnoki Jenő nagyváradi menekült ügyvédként szerepeltem. Ezután a major lakossága keresésünkre indult, miután a bennünket keresőnek kijelentette, hogy itt kell lennünk, mert még ezelőtt egy negyedórával itt sétáltunk. A majorgazda csakhamar meg is jelent a közelünkben és jelezte, hogy megvagyunk, de közölte velünk azt is, nogy a Matolcsy professzor úr küldött ki értünk kocsit, hogy gyógykezelés céljából azonnal be kell mennünk Kecskemétre. Én töltött és felhúzott pisztollyal vártam, hogy ki közeledik felém, hogy még ezt az utolsó harcot is felvegyem. De erre szükség nem volt. így 23-án alkonyat táján bementünk Kecskemétre a kiküldött mentőautón és ott a kórházban nyertünk elhelyezést, mint súlyos betegek. Az orvosok közül Matolcsy Károly és Dobák István főorvosok kezeltek bennünket, akik a helyzetről teljesen tájékozottak voltak. A kórházban 24., 25 és 26-án voltunk, 26-án este, minthogy a kórház kiürítése el lett rendelve, a Tury-szanatóriumba mentünk át. Azonban a szanatórium személyzete is engedelmeskedve a nyilasok és csendőrök parancsának, 27-én reggel elhagyta Kecskemétet. Ekkor Dobák István főorvos gondoskodott rólunk és a ferences rendház főnökével, Károlyi Bernát atyával megbeszélte a menedéknyújtást. Reggel korán átmentünk a rendházba, ahol a legnagyobb vendégszeretettel és megértéssel fogadtak bennünket, úgy a rendházfőnök Károlyi Bernát, mint dr. Nagy Konstantin páter. Nagy Konstantin páter volt, aki mindenről gondoskodott és kiszolgált bennünket,59 nehogy valahol is mutatkozzunk. A feltűnés elkerülése végett magam is ferencrendi ruhába öltöztem be és úgy vártuk az orosz hadsereg beérkezését. A városban lezajlott harcok után október 31-én tűntek fel az első orosz járőrök Kecskemét utcáin. November 1-jén reggel felkértem dr. Nagy Konstantint, aki akkor a távollévő házfőnököt is helyettesítette, szíveskedjék megfelelő tolmáccsal a szovjet parancsnokságnál jelentkezni és egyben bejelenteni, hogy itt van a magyar vezérkar főnöke feleségével együtt, aki feladattal át akar jönni a Vörös Hadsereghez és kéri, hogy őt a rendházban vegyék át. Nagy Konstantin a kérésnek a legnagyobb készséggel tett eleget, azonban kiderült, hogy a tolmácsok nem tudtak jól oroszul, rólam csak annyit jelentettek be, hogy egy magyar tábornok feleségével együtt a kolostorban bujkál. Az oroszok jöttek is csakhamar, lerohantak és feleségemmel együtt elhurcoltak, pisztollyal az oldalamban vittek a városon végig és a város végén egy kis kamrába állítottak be bennünket, ahol az ajtóban géppisztolyosok álltak, a ház előtt pedig friss vértócsa volt, amit nem nézhettem 58
