Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Mák Ferenc: A rejtőzködő öntudat
gok, mihelyt csak elmehettek, széledjetek szét, mert itt rátok omlik a világ, szar lesz belőletek, nagy rakás szar, amilyen énbelőlem lett...” A jóslat, a fenyítés beteljesülését láthatja most maga körül a messzi vidékről megtért vándor, aki képtelen eldönteni, kihez volt könyörtelenebb a sors, őhozzá-e, aki elhagyta szülőföldjét, s idegen emberként él távoli földrészen, s akinek unokái már nem beszélik az anyanyelvet, vagy az ittmaradók- hoz, akiket viszont már csak őseiktől öröklött, megkopott és fényevesztett nyelve köt a világhoz. Mögöttük a végeláthatatlan nincstelenség, az örökös harc a betevő falatért, közben átgázolt rajtuk a háború, idegen katonák tépték nincstelenségüket, majd az új rend meghozta a beszolgáltatások korát is, s a közösség sohasem volt képes fölegyenesedni, sohasem volt képes igazából megverni lábát a televényen. Magó Gellért szívszorító idegen- ségében látja mindazt, amit a falu lakói fásultságukban már nem képesek látni: igazi kisemmizettjei ők a történelemnek. Akár ő is megfogalmazhatná a kérdést, ami felett Domonkos Karcsi, Dudás Károly A gyalogtörök (1987) című regényének kamasz hőse töpreng: „Ki az oka annak, hogy mindez így van,.., az apja-e, a nagyapja vagy a dédapja meg a dédanyja, akik éppen ott telepedtek le, ahol letelepedtek, s nem kicsit északabbra, vagy kicsit délebbre, esetleg a hegyekben, valamelyik gyors sodrású vagy lassan hömpölygő folyó mentén, vagy itt a tengerparton; s miért pontosan ott, ahol? Miért? Vagy mégis a törökök okozták az egész galibát, ahogy öregapja állítja, ők keverték összevissza a népeket?” Dudás Károly írói világában központi helyet foglal el a táj embere. Regényeiben, elbeszéléseiben szociális feltételezettségében áll az idők kisemmizettje, az éppen csak létező, de helyét még meg nem lelő, helyzetét meg nem értő, tudatában a sorskérdésekig föl nem növő ember. Aki mégis kinőtt a tájból, s fölismeri táj—ember—történelem szoros függőségét, csak az jut el az egzisztenciális kérdések lényegéig, mint ahogyan eljut Domonkos Karcsi is, a paraszti világ mostohán elhagyott gyereke, aki egy nyári zivatar nyomán kélt látomásában tanúja lesz a török háborúk egy jelenetének, amelyben egy török katona „magára maradtan menekülne kifelé a véres háborúból”, abból a háborúból, amelyből menekülni nem lehet. Látomása nyomán a fiú megéli a valódi sorskérdések lényegét: „Az járt-e jobban; aki bátran meghalt, vagy aki gyáva nyúlként megfutamodott? Ki temetett el kit, és vajon hol pihennek a túlélők csontjai? Mélyre eresztett kétvasú ekék, életlen ásók nyomán hol fordulnak ki a földből? Volt-e értelme egyáltalán ennek a csatának?” Volt-e értelme életünk és történelmünk megannyi csatájának, ha mindennek végső eredménye, hogy pusztul a közösség, hogy elveszett a megtartó erő, hogy mostoha lett hozzánk a táj, hogy egyre idegenebbek a kötelezővé tett csaták, s hogy — amint azt Domonkos István is megénekelte Kormányeltörésben című versében — téves csatatéren kell meghalni, kenyértől és gondtól függő Magó Gellért-i külső, vagy ami még szomorúbb, Domonkos Karcsiéhoz hasonló, belső emigrációban? Megrendítő súllyal jelentkezik a táj és az ember egymásnak kölcsönösen hátat fordító gesztusában az emigráció, a kiközösítés és kiközösítettség érzése Tolnai Ottó utóbbi években keletkezett novelláiban. Korábban a szerző az egyetemes emberi létezés végső határait, és e határokon belül lehetséges élet lehetőségeit kutatta, nem egyszer forradalmi tettekben, máskor világi zajoktól távoli töprengésekben keresve a létezés kínjait föloldó lehetőségeket. Ám amikor írói-költői világlátásának átalakulása során a világ tapinthatat- lan tágasságától eljutott ugyanazon világ immár emberméretű vállalhatóságának és „lakhatóságának” kérdéséig, amikor arról van szó, hogy önmagunk számára mégiscsak értelmezni kell valami módon — már nem a határtalant, de — az otthonként vállalható világot, akkor Tolnai művészetében a maguk konkrétságában jelennek meg az emberi sorsok. A Prózák könyvé ben (1987) az olvasó tanúja lehet szemlélete átalakulásának, annak, ahogyan létfilozófiája egzisztenciális kérdések feszültségével telítődik. Briliáns című elbeszélésében az emigránsi élet egy sajátos formáját, a vendégmunkás-sorsot mutatja meg, a kiszolgáltatottságnak e sajátos formáját, melyben nehéz eldönteni, hogy az őrület határán felcsillanó és a briliáns fényével sziporkázó látomások világát a sorsát elveszítő ember bolyongó magányának fájdalma, vagy a végérvényesen földre sújtott, földbe süppedt 51
