Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Mák Ferenc: A rejtőzködő öntudat
ember lemondása teremti-e meg. Egy azonban bizonyos, a tudati bomlás ebben a remekműben együtt jelentkezik az ember végtelen magányával, mely megintcsak a kiközösített- ség és otthontalanság hiányvonatkozásaiból ered. Teljes egészében vallomásszerű a kötet utolsó ciklusa, A tékozló fiú hazatérése, melyben Tolnai a gyerekkor tájaira, egyszersmind az otthoniét meghittségébe tér meg. És amikor megtér, akkor felfedezi az ismert vidék egyéni sorsok tragédiáiban jelentkező hatalmas erejét is, akkor meglátja Vámbéri bácsi elveszített szemevilága feletti fájdalmát, az anyakocát új otthona felé terelő, s közben eltévedt fiú félelmét, amiként egy utazás után az is megfogalmazódik fiatal hősében: „Börtönbe zárhatnak. Meghalhatok.” Mindebből kitűnik, Tolnai Ottó tájélménye korántsem idilli, s a tájélmény felfedezésével egy időben jelentkező tragikus sorskérdések súlya egyszerre az élet lehetőségeiről szóló ítélet is. Önismereti szándék és közösségi sorsvállalás tekintetében jószerével ennyi az igazán számba vehető eredmény a jugoszláviai magyar irodalom elmúlt egy évtizedének termésében. Megannyi bátortalan kísérlet a költészetben, a kimondhatatlannal viaskodó próbálkozás a prózában — a sorskérdéseinkre mindig érzéketlen drámaírás mellett — s mégis milyen kevés a vers, az elbeszélés, a regény, amely vállalni tudná a jugoszláviai magyarság sorsproblémáinak a megmutatását. Beder István Nagyböjt Abbáziában (1987) című regénye megírásakor a Monarchia összeomlásának pillanatát volt szándékában megörökíteni, egy a vidékünkről vándorútra induló kamasz egyéni sorsán belül, ám hogy írói kísérlete úgyszólván eredménytelen maradt, annak legfőbb oka a történelem kellő ismeretének a hiánya, a történelmi tudat hiánya, ami megint csak azt bizonyítja: a nemzeti-nemzetiségi önismeret tehet nyitottá egy irodalmat az egyéni és közösségi sorshelyzetekben jelentkező egzisztenciális kérdések iránt. Ahol e tudati tényezők bármelyike is hiányzik, ott a művészi szándék félszárnyú madárként vergődik. Mindemellett azt is tudni kell, hogy a félszendergő tudati állapot a kisebbségi helyzetben legtöbbször sajátos, nem egyszer feloldhatatlannak látszó kényszerűségből ered. Kisebbségi helyzetben az életet legtöbbször a féligazságok alakítják. S azt megintcsak Csoóri Sándortól tudjuk, a félig elmondott igazságoknak kielégületlenség, rossz közérzet, erkölcsi elbizonytalanodás lesz az eredménye. „Mert aki csak félig ismer meg és félig tár föl valamit, bizonyos idő után semmiben sem különbözik attól a hamis tanútól, ki önérdekből hallgat el súlyos és perdöntő részleteket.” A jugoszláviai magyar irodalom sok évtizedes önismereti válsága abból a bátortalanságból ered, amelynek egyebek mellett egyenes következménye az is, hogy önmaga lényegét, lényegi kötődéseit sem volt képes teljes határozottsággal, politikiai érdekek feletti tisztasággal vállalni. Márpedig önmagába zártan, a nemzeti kultúrákon felnőtt irodalmakhoz igazodó módon, igazi felszabadultságát sohasem fogja meglelni. Mint ahogyan nem fogja meglelni igazi feladatát sem. Nem fogja meglelni, mert az irodalmak lényege a nemzeti kultúrák folyamataiból és örökölhető tartalmaiból eredő történelmi feladataikban rejlik. Az élő hagyományaiban vállalt nemzeti kultúra nemzetiségi-kisebbségi sorshelyzetekben történő feladása valódi lényegétől fosztja meg a nemzetiségi-kisebbségi irodalmat. A gát- talan, feltartóztathatatlan oldódásban létrejön az a viszonylagosság, mely az általánosságba — tehát a semmibe — löki a közösség lényegi mivoltát meghatározni igyekvő, ennek következtében mindenkor történelmi jellegű kérdésekhez fűződő gondolati tájékozódás szándékát. Végeredményben tehát előbb-utóbb a történelmi létezés alapkérdéseivel kell szembesülni, úgy, ahogyan azt az európai kultúrák demokratikus hagyományai megkövetelik — ily módon lehet csak elkerülni a peremvidéki létezés kiúttalanságát. A léleknek és a szellemnek csak a jelenlét legmagasabb minősége adhat létjogosultságot, s százszor így van ez kisebbségi helyzetben. Minden bizonnyal erre gondolt Csoóri Sándor is, amikor megfogalmazta: „ . . . a huszadik század emberének egyre határozottabban a történetiség tudatába kellene belekapaszkodnia, legalább úgy, mint ahogy valamikor a vallásba kapaszkodott. Ettől kapna eligazítást, mint ahogyan a középkorban a vallástól kapott.” Európára nyitott nemzeti hagyományaink történetiségéből nőhet ki megmaradásunk bátorító hite, s akkor láthatártól láthatárig kisebbségi önismeretünk is befuthatja pályáját, hogy létrehozza önbecsülésünk számára a tágasság klasszikus iskoláját. 1989 52
