Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Szávai Géza: Aréna VI. Kiút a szóhoz
Szávai Géza Aréna VI. Kiút a szóhoz Í • „A beszéd aktusán belül élünk. De ne tételezzük fel azért, hogy a verbális keret az egyetlen, amelyben a lélek folyamatai és önkifejezése elképzelhető.” Az idézetet George Steiner Egyre távolabb a szótól című, szerte a világban sok szellemi vihart kavaró esszéjéből vettem. Mindjárt az elejéről, ahol is a szerző gondolatmeneteinek kiindulópontjaként szerepel. Steiner állítása tökéletesen helytálló és igaz, Annyit mégis hozzátennék: a verbális keret nem egyetlen keret lelki folyamataink (s ki is egészíteném: gondolkodásunk) kifejezésére, ám mégis, mindmáig a legfontosabb, hiszen minden ember számára — általánosan — adott. A legdemokratikusabb, legátfogóbb közvetítője, egyáltalán: közege lelki és szellemi életünknek. Steiner is leszögezi, hogy a „beszéd aktusán belül élünk”. Egészen egyszerűen: létezünk. Steiner axiómáját — fejtegetésének kiindulópontját azért érzem szükségesnek kiegészíteni, mert amúgy rendkívül érdekes tanulmánya során mintha megfeledkezne itt-ott a „keretek” igazi hierarchiájáról, az átmenetekről, az egyensúlyról. Az Egyre távolabb a szótól szerzője elismeri, hogy történelmileg tényleg a nyelv (a nyelvi kommunikáció) volt a mindent bekebelező és kifejező eszköz: „A matematika szimbolikus jelrendszerének megvan a maga hosszú, fényes történelme, de még a matematika is a verbális tételek egyfajta gyorsírása volt, amelyet nyelvi leírás formájába lehetett áttenni, s azon belül kapta meg jelentését. A matematikai gondolkodás, néhány fontos kivétellel, oda volt horgonyozva az anyagi világ tapasztalati viszonyaihoz. Ezeket viszont a nyelv rendezte és szabályozta. A tizenhetedik századtól kezdve ez nem általános többé, és elkezdődött egy forradalom, amely örökre átalakította az ember viszonyát a valósághoz, és gyökeresen megváltoztatta gondolkodásának formáit.” Azóta, vallja Steiner: „a matematika nem függő jelrendszer, nem az empíria eszköze többé. Elképesztően gazdag, összetett és dinamikus nyelvvé válik. És ennek a nyelvnek a története a fokozódó lefordíthatatlanságé.” A nagy matematikai teljesítmények — folytatja a szerző — „... saját nyelvet kívánnak és fejlesztenek ki, amely éppoly sokrétű és választékos, mint a verbális érintkezés. S ezek és a szokott nyelv között, a matematikai nyelv és szó között, a hidak mind gyöngébbek, míg végül leomlanak.” Ugyanezt állítja az egzakt tudományok többi ágairól, fizikáról, kémiáról is. Következtetése: „.. . a tizenhetedik századig a nyelv átfogta szinte a tapasztalás teljes körét és a valóság egészét, ma már ennél lényegesen szűkebb területet fog csupán be. Nem fejezi ki és nem fogalmazza meg többé a cselekvés, a gondolkodás és az érzelmi élet valamennyi lényeges megnyilvánulását. Az elmélet és a gyakorlat nagy területei ma már olyan, nem verbális nyelvekhez kapcsolódnak, mint a matematika, a szimbolikus logika és a kémiai vagy elektronikus viszonylatok formulái. Más területek a nonfiguratív művé77
