Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Vasy Géza: Irodalmunk szabadságharca, 1956 (Pomogáts Béla könyve)
Lehet-e, kell-e beszélni az első szerelemről? Vagy csak gondolunk rá? Ha ez a szerelem egy nemzedéké, sőt: egy egész nemzeté szinte, akkor nemcsak lehetséges, hanem kötelező a beszéd. Hiszen most éppen egy kényszerházasságból vagyunk szabadulóban. Harmad évszázadig egy házsártos és lerázhatatlan feleséggel kellett e nemzetnek együtt élnie, aki elvárta, hogy mondjuk neki: ő a legszebb, legjobb, legokosabb, a halhatatlan — hiszen ebben egyeztünk meg, ez a „közmegegyezés”, mondta —, de közben szemellenzőt veretett ránk, megrostálta az olvasmányainkat, beszámoltatott minden utunkról, és minden más nőt eleve szörnyetegnek minősített, aki a vesztünkre tör, és különben is rövidesen olyan ronda lesz, hogy magunk látjuk be az ő igazát. Ez a kényszertárs most idegösszeroppanást kapott, látszólag önként kilépett az életünkből. Nekünk szegeződik a kérdés: vissza lehet-e egy fél élet (vagy szinte már egy egész) után térni a kezdetekhez? Csipkerózsika vár-e bennünket és mi királyfivá varázsolódhatunk-e? S visszatérni bizony nem lehet, a megtörténtet se megsemmisíteni, se elfelejteni nem lehet, legfeljebb szégyenkezhetünk, hogy a rossz, kényszeradta partnert megpróbáltuk néha idealizálni, s mondogattuk: hiszen ez egy lakatlan sziget, hiszen tavaly ránk mosolygott, hiszen megengedte, hogy olykor kimaradjunk. Visszatérni nem lehet, de a tényeket rögzíteni kötelesség. Az első szerelemét is, meg a rákövetkező keserves életét is. Mindebből az első feladatra vállalkozik most Pomogáts Béla, megírván Egy esztendő irodalmi életét, azaz Irodalmunk szabadságharcát 1956- ban. Pomogáts Béla egyetemi hallgatóként nem csupán szemlélője, hanem résztvevője is volt az eseményeknek, könyvében mégsem az érzelmek, s nem a személyesség, hanem a tények beszélnek. Azok a tények, amelyek idáig jórészt hozzáférhetetlenek voltak, vagy éppen — ma már mennyire nevetséges ez is! — elrettentő bizonyítékként idézték, „ellenforradalmi” tevékenység gyanánt. A könyvnek van egy kiinduló tézise, mely szerint: „A magyar írók, miközben radikálisan léptek fel a sztálini modellben megvalósult „szocializmus” egész politikai és művelődéspolitikai berendezkedése és közelebből a Rákosi Mátyás nevéhez fűződő terrorisztikus diktatúra ellen, következetesen védelmezték az 1945 után megalapozott demokratikus vívmányokat, és a nemzeti függetlenség, valamint a demokratikus szocializmus távlatában látták az ország társadalmi és politikai újjászervezésének lehetőségét. Ezt a meggyőződésüket képviselték 1956 nyarának po- litikai-irodalompolitikai küzdelmeiben, az októberi népfelkelés viharos napjaiban, és a felkelés vereségét követő utóvédharcok során is, egészen az irodalmi életet is sújtó nyílt megtorlás bevezetéséig.” A könyv a továbbiakban a kiinduló tézis bizonyítása, elsősorban dokumentumok jellemző szövegrészleteinek közlésével, kommentálásával, az eseménytörténet bemutatásával. Aminek eddig is cáfolhatatlannak kellett volna lennie, de kimondhatatlan volt, az most itt áll előttünk, s legfeljebb azon csodálkozhatunk mai olvasók és visszaemlékezők, hogy miként lehettek még legjobb íróink is — és politikusaink is — annyira naivak és idealisták 1956-ban? Hiszen éppen itt van az az iszonyú történelmi kelepce, amelybe jóhiszeműen belesétáltunk, mondván, gondolván, hogy a szörnyű torzulásokat kijavítva végre a szocializmus felé haladhatunk. Németh László is azt írta egyik híres ekkori cikkében, hogy „ha a helyzet nem is parancsolná, a magyar nép klasszikus művekben testet öltött vágya is azt diktálja, hogy a szocializmus elvéhez ragaszkodjunk. Nem ismerek olyan magyar írót, gondolkodót, aki a szocializmusnak ellensége lett volna. A vita inkább akörül volt, hogy szocializmusunk a külföldi patronok hű másolása legyen-e vagy az általános elveknek a magyar természethez, gazdasági helyzethez idomuló alkalmazása. A vita most eldőlt, eldöntötte a meg nem kérdezett nemzet. De a döntés nem a szocializmus, csak annak tőlünk idegen formája ellen történt.” (Pártok és egység). Persze ez a szöveg november 4-e előtti, mégis, 1956 után is, azt gondolta az értelmiség egyre nagyobb tömege is, hogy ha nem is olyan tiszta módon, amiként 1956 őszén elképzelte, de mégis a magyarabb arculatú szocializmus felé haladunk. S volt is ebben igazság, pontosabban lett volna, ha a járt út nem zsákutca, s ha a nemzet 1956-os döntését a világ is tudomásul veszi. Az a baj, hogy többféle szocializmus-fogalmat használtunk, s egészen másra gondolt ez ügyben a Moszkvát figyelő pártközpont, és másra a magyar útról ábrándozók serege. S a központ nemegyszer-még kacsintott is, sejtetvén, hogy suba alatt itt a magyar út végigvi- teléről lenne szó, pedig valójában csak a magyar zsákutcát jártuk addig, amíg szinte a kijárat is befalazódott előttünk. 1956 ma már akkor is történelem, ha még nagy számban élnek köztünk felnőtt részesei, szenvedő túlélői és a leszámolás haszonélvezői. Akkor is történelem, ha egészen közvetlenül beleszólhatott ez a régmúlt év 1989 magyarországi történéseibe, s ezen keresztül — nem hangozhatnak öntelten e szavak — egész Közép-Európa sorsába. S úgy gondolom, tanulságai nemcsak annak az 1956-os évnek vannak, amelynek történetét irodalmunk szabadságharcaként hitelesen mutatta meg Pomogáts Béla, hanem annak is, amivel ezt a hiteleset szembeállította: az eddigi torz képnek és a hozzá való viszonyunknak. 1956 hibái 91
