Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Vekerdi Lszló: Sándor Iván: Vízkereszttől Karácsonyig
Város, az egész közösség létét veszélyeztetheti. Vagy csupán jólétét? De ki mondja meg, hogy az Egész esetében meddig károsodhat a jólét a lét veszélyeztetése nélkül? Éppen e miatt annyira fontos a szakértelem hangsúlyozása, éppen így értendő (és így érthető) Sándor Iván — Bibó gondolataival rímelő — aforizmája: „A demokrata: szakszerű”. Ennek a szakszerűségnek térségünkre vonatkoztatott feltételeit szedi pontokba az 5. esszé. Huszonegy jól kidolgozott és releváns pontban foglalja itt össze ama híres tíz pontot kinyomtató Jövő Mérnökének egykori szerkesztője, hogy mik Európába való „visszajutásunk” aktuális követelményei és esélyei. Számos honi s néhány külföldi szaktekintélyre hivatkozva vázolja fel tágabb környezetül a honi korszakforduló köré Közép-Európa problematikáját. A vázlat tömörsége miatt minden további rövidítés óhatatlanul torzítana, jobb tehát meg sem próbálni az ismertetését. Annál is inkább, mert jelen recenzens nem nagyon érti „Európá”-nak ezt a ma divatos szemléletét, ezt a valahol magosán fölöttünk lebegő „Európát”, ahová „visszajutni” ma legfőbb kötelességünk. Hisz igy vagy úgy, de eddig is csak Európában éltünk, ha pedig Nyugatot értjük alatta, hát az bizony azelőtt is mindig kívül esett rajtunk. Tőlünk Nyugatra. Nemigen van hát hova „visszatérni”, pláne amolyan tékozló fiúként. De talán inkább csak szavakon vitatkozunk, hisz végtére aligha lehet egyet nem érteni az összegezéssel: „Terep vagyunk ma Európa számára... Piac lehetünk Európa számára . . . Ezen túl nem nagy érdeklődésre számíthatunk.” Szépítsük bárhogyan (de miért szépítsük?) „ez az ábra”. Legalábbis ha „Európán” a (többé-kevésbé és főleg nem egyenletesen) fejlett tőkés világgazdaságot értjük. És ebben a vonatkozásban tán csakugyan a „visszajutni” a helyes kifejezés. Ám ami Európát illeti, meglehet egészen másképp fogalmazódik meg a kérdés. Különben épp a következő, júniusi esszé mutatja ezt tán legszebben, ahogyan a Nagy Imre-temetés — itt helyénvaló a pátosz — nemes méltóságával a középpontban Sándor Iván a kollektív mentalitás mélységesen és eredendően humánus vonásait regisztrálja. Ha valami, hát ez a mentalitás „európai” volt; másként aligha sikerül elkerülni a gyorsan átalakuló országra belül-kívül leselkedő hatalmas politikai veszélyeket. Tán ezért is jut épp ebben az esszében szóhoz az egyébként következetesen hiányzó napi politika: nagy megkönnyebbüléssel veszi a naplóíró tudomásul, hogy az MSZMP és az ellenzéki kerekasztal érdemi tárgyalásai elől elhárultak az akadályok, hála mindenekelőtt Pozsgay Imrének; „lehet-e tudomásul nem venni azt, hogy megint a legfontosabb pillanatban segített előrelendíteni az időkereket?” Azóta persze kiderült, hogy lehet; de a meglendült időkereket ez már meg nem állíthatta. Július viszonylagos nyugvópontra jutó légkörében a naplóíró ráér töprengeni a történelmet gomolygató idő természetéről; erről azonban már szóltunk, s az idő különben is hamarosan újra hatalmas iramot diktál. „Már a tegnapi kérdések és feleletek (a friss tavaszi hajtások) is száradnak, és a história futótüzében lángra kapnak az augusztusi tarlón.” Ez pontosan és szépen tükrözi az akkori hangulatot, s még ma is elegendő néhány fontosabb esemény szűkszavú felsorolása, hogy azonnal emlékezetünkbe idéződjék ez a különös nyárvége és őszelő. Igén, augusztus és szeptember a nagy közép- és kelet-európai válság váratlanul gyors kiterjedésének és elmélyülésének az időszaka volt. Ennek a földrésznyi reményteljes és vidám összeomlásnak a víziójával a háttérben vázolja a naplóíró, szépen pontokba és alpontokba szedve, a magyar politikai fejlődés lehetséges vagy éppenséggel „aktuális” illúzióit, gondolkozási hibáit, hamis helyzeteit, várható és előrelátható csapdáit. A zsákutcákat, a fél- és torz megoldásokat, valamint elkerülésük (esetleges) esélyeit Sándor Iván természetesen Bibó nyomán elemzi, s épp ezért regisztrálhatjuk ma, közel egy esztendővel későbben, megfontolásainak időtállóságát. Amit például — Bibó szellemében — a koalícióval való bánni tudásról vagy a pártpolitika folyamatos önkontrolljának a fontosságáról ír, arra érdemes lenne figyelni új urainknak is, dehát ez tőlük valószínűleg épp oly kevéssé várható, mint a régiektől. Ezeknek a naplójegyzeteknek az újraolvasása, immár jócskán túl a Rubiconon egyebek közt épp azzal a meglepő tanulsággal jár, hogy merőben új személyek és homlokegyenest ellenkező ideológia ellenére milyen feltűnően kevéssé változik — Sándor Iván kedves szavával szólva — az „egész”. Vagy netán — 84
