Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Vekerdi Lszló: Sándor Iván: Vízkereszttől Karácsonyig

valami furcsa „fordított hólizmus” törvényei szerint — a rész mindig több az egésznél? Vagy egyszerűen csak a régi francia népi bölcsesség érvényesül itt is: Plus ca change, plus c’est la mérne chose.

De mikor Sándor Iván ezeket a naplójegyzeteket írta, és hónapról hónapra közölte a Forrás, akkor még a kétkedőket és a rosszkedvűeket is ragadta magával a változások hatalmas dinamikája. Olykor, például amikor az egyébként is szép sikereket elkönyvelő magyar diplomácia vezetője a keletnémet menekültáradat előtt megnyitotta a határokat, az embernek igazán nem kellett úgy éreznie, hogy különösebb „felzárkózni valónk” lenne Európához. A gyorsuló infláció, a növekvő szegényedés, az épületek és az utcák szembetűnő toprongyosodása, sőt az eldurvuló pártharcok ellenére a (többnyire megvetéssel) „hall- gató”-nak titulált többség lelkületét mintha valami csöndes derű és bizakodás járta volna át. Valahogy megnyugodtunk: ez egyszer sikerült elkerülnünk a legrosszabbat, sőt tán még az az alagút se lesz olyan hosszú és sötét, mint amilyennek nagy buzgalommal festegetik tudós közgazdászok és élelmes politikusok, pártállásuktól ez egyszer függetlenül. (Hacsak persze maguk a riogató közgazdászok és politikusok nem gondoskodnak róla, hogy az legyen.) Arra meg tán még a legsötétebben látó se gondolt, hogy a negyven év után láthatóan vége felé tartó és (nem kicsi euphemizmussal) „hideg”-nek elkeresztelt háború legfőbb vesztesei könnyen megint mi lehetünk majd. Meglehet elkényeztetett a látvány, hogy ilyen nagy változások ilyen nyugodtan és békességgel mehetnek végbe. Sándor Iván nyárvégi és őszi följegyzésein ez a kollektív derű tükröződik, mert Sándor Iván — újabb rokonszenves vonása kis könyvének — általában a hallgató többséggel tart.

Velük ünnepli Október 23-át is, meg persze föltoluló emlékeivel. „Állok a Rákóczi- szobornál, és a Földművelési Minisztérium emeleti ablakait nézem, ahonnan harminchárom éve megszólaltak a tömegre irányított fegyverek. Az erkélyen most az (ideiglenes) Elnök beszél, körülöttem srácok kószálnak, az a fél év előtti március távolabb van, mint a harminchárom év előtti október.” Ez így volt, és az is, hogy az esti nagy televíziós ünnepségen már csalódást keltettek a megszólalók: „túl sokat beszéltek önmagukról, személyiségük súlyával nem tudták igazolni a pillanatnak a maguk egyéni sorsánál nagyobb lét- és históriai dimenziókat mozdító erejét.” Szerep és személyiség október síkjában megjelenő kapcsolódásai mögött Sándor Iván a mélyebb, kiterjedtebb dimenziókat keresi. „Világfordulat közben: felezőidöben. Még nem múlt, ami történt, és még nem jövő, ami történik.” Ilyenkor valahogy jobban, jellegzetesebben kirajzolódnak a dolgok. Hiszen — tér vissza Iván a kedvenc Minerva-metaforájához — ellentétben az alkonyi bölcsességgel, amely tán megértheti, de megváltoztatni nem tudja már a világot, és ellentétben a hajnali utópiával, amely meg akarja változtatni (vagy váltani?), de meg nem értheti, „a felezőidő a bölcsesség és az utópia, a megértés és a megváltoztatás közti világpillanat.” Magyarán és bagolytalanítva: a világ megismerése csak megváltoztatása árán lehetséges, és a megismerés maga is megváltoztatja a világot. Ez mindig, de persze nem mindig egyforma mértékben érvényes. Nyolcvankilenc éppen azért volt „világpillanat”, mert ekkor ez a modern kvantummechanikai (vagy réges-régi marxi?) elv igen nagy mértékben érvényesült. Ezért voltak annyira izgalmasak Nyolcvankilenc gombamód szaporodó helyzetértelmezései, ezt vette észre jó szemmel a Forrás, s adott otthont Sándor Iván korértelmező naplójegyzeteinek. Ő pedig — megint egy rokonszenves vonás — ezt az alkalmat arra is felhasználta, hogy értelmező-társaiból bemutassa azokat, akiket legfontosabbnak tart. A Szent András hava voltaképpen egyetlen nagy (hadd legyek nagyképű) Essay Review három fontos korértelmezésről: Lengyel László Végkifejlet-érői, Kornai János Indulatos röpirat-iról és Mészöly Miklós új könyvéről (A pille magánya.)

Kell-é hangsúlyozni, hogy milyen jó szemmel választott Sándor Iván? Hiszen Nyolcvankilenc második felének politikafilozófiai vezérszónoka kétségkívül Lengyel László volt; tán már az elsőé is, de akkor még Tamás Gáspár Miklós tölti be a Vízkereszttől Karácso- nyig-ban ezt a szerepet, a maga konzervatív (inkább csak a deklarációk szintjén liberális) új szabadelvűségével. Ám abban megegyezik T. G. M. és L. L., hogy mind a ketten a szocializmus teljes és végleges bukásából indulnak ki, és elsősorban itt csatlakozik hozzá85