Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Vekerdi Lszló: Sándor Iván: Vízkereszttől Karácsonyig
emlékhelyein járva Nyolcvankilencben szükségképpen Ötvehnat emlékeihez jutott, s innét vissza a jelenbe, az „elnyújtott forradalom” esélyeihez. Tán épp ez a szellemi zarándokút magyarázza, hogy a politikai küzdelemmel szemben „a befelé építést, az alapozást, a szaktudást” hangsúlyozza, s figyelmeztet rá, „hogy az egy párt katasztrófapolitikája után, a több párt közötti politikai küzdelemben — ami ugyan még messze van — nehogy ott folytatódjék minden (a kilátástalanságban), ahol ma tart”. Ennek érdekében mindenekelőtt „ki kell vonni a politikai küzdelem sávjaiból” a tudást és a szakértelmet, ellenkező esetben ugyanis könnyen újra az ország nyakára telepedhet egy fordított ideológiai irányú kontraszelekció. Fölöslegesen aggódó vagy épp ellenkezőleg jós szavak? ítélje meg ki-ki magának; jelen recenzens inkább Böjtmás havának másik fejezetére hívná fel a figyelmet, melyben a Szerző a Magyar Zsidók Kulturális Egyesületének március 15-ét köszöntő transzparensét kommentálja, illetőleg azt a fölzúgó tapsot, amely a Dávid-csillagos transzparenst a Petőfi-szobornál fogadta. Igaza van, nem egyszerűen „a nemzet szabadságáért életüket áldozó zsidó vallású magyarok előtti főhajtás” volt ez a taps. Fölhívás is rejlett benne, amit aztán Tornai József hamarosan explicite is megfogalmazott: Be kell végre építeni az iszonyú és máig nyugtalanító magyar holocaustot, ezt a „vesztőhelyt a mélyben”, szervesen és kitéphetetlenül be kell illeszteni a magyar történelembe. „A magyar zsidóság — idézi Sándor Iván Tornait — egyszer és mindenkorra tapasztalja, élje át, hogy ez a nép, amelyhez tartozik, képes önvizsgálatra, és a sebek őszinte, és ha lehet, végleges begyógyítására.” „Nos — fűzi barátja szavaihoz — ha ez kimondatott végre negyvenöt év után, akkor a zsidó származású magyaroknak ugyanígy tudniuk kell, hogy azt a nemzetet, amelyhez tartozónak érzik magukat, mi sújtotta évszázadokon át; mi pusztította és pusztítja, milyen, a história szömykezeivel ásott vesztőhely-mélységből emelkedett ki a történelemben annyiszor, s próbál éppen most megint kiemelkedni (a zsidó származású magyarok részvételével is).” Az esszék szerkezetének megfelelően az érveket megint releváns emlékek illusztrálják, köztük egy régi fénykép felidézte emlék, Ötvenhat októberéből. A fényképen egymás közelében, együtt látható a Bem-szobornál Tánczos Gábor és Sánta Ferenc; és ez a szerzőt arra emlékezteti; „hogy a Petőfi Körben milyen testvériségben küzdött együtt az 1945 utáni népi honfoglalásra induló parasztszármazású ifjúság baloldala, és a holocaustot túlélő, zsidó származású magyar értelmiségi-polgári fiataloknak a Rákosi- érával szembeforduló csoportja; s hogy közülük ugyanúgy szedte áldozatait a Kádár-rendszer.” Igen, igen, de ez a testvériség nem 56-os eredetű. A Népi Kollégiumok legszebb hagyományaihoz tartozik. És tán valami még többet is jelent. Én például (ennek az emlékekkel teljes könyvnek kapcsán megengedhető tán a recenzensek is az emlékezés) attól a Forgács Pétertől tanultam meg, hogy mit jelent tudatosan magyarnak lenni, aki baráti körben utolérhetetlen kedvességgel (és némi cyranói öntudattal) szeretett tréfálkozni „ötezer éves” orrával. A Pápai Páriz Ferenc Népi Kollégium titkáraként ő adta kezembe — szó szerint, mert sajátjai voltak — Németh László könyveit; ő tanított meg rá, s nem csupán engem, az élete példájával, hogy akár a legtágasabb világhorizont is csak egyetlen adott helyről tekinthető át. Szakmája és kivételes tehetsége következtében élhetett volna bárhol, és akár világhírnévre tehetett volna szert; ő azonban tudta és hirdette, hogy nem egyszerűen élni, hanem itt élni van jogunk. Ez tán az egyetlen jog, ami az embert születésénél fogva megilleti; de ez olyan alapvető — tenném hozzá mai fejemmel —, hogy elismerése nélkül minden szó „emberi jogokról” üres fecsegés csupán. Sándor Iván szép könyve kapcsán nekem legalábbis ezt mondják „. . . hajnalfele a ravensbrücki fák”. A recenzió sorrendjéhez visszatérve Szent György hava következik; Szerző, stílszerűen, nem is mulasztja el megidézni a sárkányölő lovagot. Mesteri esszé, ahogyan a változások mélyebb rétegeinek a küszöbén megsejteti inkább, mintsem felvázolja a sárkányölő-tervek körvonalait, ahogyan rámutat gyöngéikre (még az általa különben roppantul becsült Tamás Gáspár Miklós esetében is), ahogyan figyelmeztet a szakszerűség és a föltétien hozzáértés nélkülözhetetlenségére a nagy vállalkozásban. Szent György sikerének éppen az volt a titka, hogy tudta, a sárkányölés komoly szakértelmet igénylő munka, ködlovagoknak jobb hozzá se fogni, mert kontárkodásuk könnyen a viadal voltaképpeni tétjét, az egész 83
