Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Vekerdi Lszló: Sándor Iván: Vízkereszttől Karácsonyig

A különös csak az, hogy az események milyen jól követték a regényíró előírásait. Vagy inkább a regényíró a történeleméit? De végtére nem mindegy? Hiszen regényíró és történelem egyaránt az Időt szolgálják, ahogyan hatalmas hullámaival napvilágra hozza és elsimítja az emberek pillanatnyi dőreségeit és gaztetteit, ahogyan felmutatja felettük az embert. Magyarországnak, a szegény magyar népnek ez egyszer kimondhatatlan szerencséje volt: a „Ne feledd a tért..jegyében élhette át és járhatta végig nyolcvankilencet. Ki tudja, e nélkül miféle véres bonyodalmakba kellett volna keverednünk önmagunkkal? Meglehet, éppen ezt ismerte fel jókor a nagy politikus kötelező előrelátásával (most már, hogy nemigen szokás, nyugodtan leirható) Pozsgay Imre, és ezt írta meg a jó regényíró kötelező korérzékenységével Sándor Iván.

Meglehet, ilyen egyszerű az Idő működése, meglehet, hogy nem. Olyan bonyolultnak azonban semmiképpen sem érzem, amilyennek a Szerző ábrázolja júliusi esszéjében (amelyikben épp a Fabrizióra való hivatkozás is olvasható). Az esszé mindenekelőtt a felderengő nagy történelmi földrengés, egy globális „korszakadás” jeleit és jelentését mérlegeli. „Úgy jelenik meg előttünk a világfordulat közeljövője — írja őszinte aggodalommal —, hogy közben a megértésképtelen kultúra közegében élünk.” Poszler György nyomán, helyesebben Poszler gondolataival azonosulva, Sándor Iván Nyolcvankilenc nyarán ezt a világfordulós pillanatot „Minerva híres baglyának” hajnali röptéhez hasonlítja: vakon vág neki a fénynek a világot megváltoztatni kívánó képzelet; alkonyattal majd megjön a látása, ám ezzel együtt a már semmit megváltoztatni nem kívánó beletörődés is. „Az alkonyi bölcsesség — idézi Sándor Iván Poszlert — megértheti a világot, félő, megváltoztatni nemigen akarja. A hajnali utópia megváltoztatni akarja a világot, félő, megérteni nemigen tudja.” Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. Jelen recenzens „Minerva híres baglyának” még a környékét is mindig messze elkerülte; a baglyoknak különben is könnyű a dolguk, mindent befalnak, s a megemészthetetlent azután ügyesen kiöklöndik kicsi gombócokban. A recenzensnek azonban tisztelnie kell a Szerző felfogását, miszerint „megváltoztatás” és „megértés” könnyen tragikussá fokozódható ellentétének a föloldása „csak egy új, a kort egységében érzékelő kultúra közegében remélhető.” Éppen ezt az EGÉSZ-re figyelő szemléletet keresi a Szerző, ettől reméli a világforduló megértését, és elsősorban e szerint válogat a kortárs-értelmezések zűrzavarában is. Kellő tágassággal értelmezve persze a „kortársságot”; hiszen „egészről” lévén szó, nyilvánvalóan megkerülhetetlen Hamvas Béla. Ha Bibó a főhőse, Hamvas meglehet „védőszentje” Sándor Iván Nyolcvankilenc-regényének, mindenesetre (olykor jelentős zárójelekben) minduntalan fel-felbukkan a neve. És véle gondolatainak értő (szerencsére nem mindenáron megértő) folytatójaként és kiteljesítőjeként a Balassa Péteré. Az ő okos, toleráns, enyhén sztoikus megfontolásai, gyönyörű összhangban Csoóri Sándor máshonnét ugyanoda jutó érveléseivel, jótékonyan enyhítik, meglehet föl is függesztik azt a világfordulós millenarizmust (sőt olykor már-már messianizmust), amely egyfajta „HELYETTESÍTHETETLEN válto- zat”-ként fölfogott „kultúrá”-ban véli föloldhatónak „megérteni” és „megváltoztatni” százezernyi szállal összeszőtt gubancát. „Poszt — kontra nélkül”, írja Balassa az éltető kiegyenlítődés kritériumaként. „... jóváhagyásom nélkül / engem nem lehet többé föláldozni” — idézi Sándor Iván jó érzékkel hozzá Csoórit. Igen, ezen a (ha tán nem is világfordító, de a mi kicsi magyar glóbuszunkon mindenképpen) korfordító nyáron pontosan erről volt szó, egy pillanatra fölsejlett ez a humánus lehetőség, hogy aztán — úgy látszik éppen mivel nincsenek helyettesíthetetlen változatok — alámerüljön a múltba (vagy a jövőbe?). De térjünk vissza márciushoz, mert Böjtmás hava rengeteg fontos értelmezés lehetőségét teremti meg Sándor Ivánnak.

„Nem is annyira az ünnep, nem is annyira az első szabad fölvonulás. «Ha nem gyűlt volna föl bennem tonnás szomorúság az eltékozolt esztendők miatt, kihajtott ingnyakkal tüntetnék ott ma én is a márciusi tömegben. De így, inkább csak befelé hallgatózva indulok el Március Tizenötödike megszentelt emlékhelyeit végigjárni. Mint aki megtanulta, hogy igaz ünnepet ünnepelni keserű szájízzel is lehet.« Ezt Csoóri Sándor írta.” És Sándor Iván jegyezte-másolta be nagy egyetértéssel márciusi naplójába. Mert Március Tizenötödike

82