Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Vekerdi Lszló: Sándor Iván: Vízkereszttől Karácsonyig
Vekerdi László Sándor Iván: Vízkereszttől Karácsonyig U. -A. nyolcvankilences esztendőről szólva nyomban eszünkbe ötlik Fabrice del Dongo; meg is jelenik csakugyan, a könyv 87. oldalán: „Jó volna nem Fabrizióként bolyongani ezen a korhelyszínen; hogy itt vagyunk, benne vagyunk, de nem tudjuk, hogy hol és miben.” Ez az óhaj felfogható akár kérdésnek is; ha így van, explicit válasz nincs rá, bár a könyv végén megidéztetik a csupa bagybötűvel írt ISMERETLEN. Ez azonban a jövőre vonatkozik, s nem az „itt”-re és nem a „miben”-re. Mindenesetre azonban egyike a szép kicsi könyv sok rokonszenves vonásának, hogy soha nem igényel „miben”-jeinek kizárólagosságot; értelmezései megnyerő magától érthetőséggel vállalják a tévedések lehetőségét. De mint minden értelmezés, köti magát ez is egy „miért”-hez; a könyv további rokonszenves vonása, hogy ezt sem igyekszik titkolni. Rögtön az elein kiderül, hogy miért látja Szerzőnk Waterloonkat olyannak, amilyennek látja. De tán nem is annyira a legelső esszéből derül mégis ki, amelyben az Ötvenhat után reánkszakadó hosszú válság — egyfajta elingoványosodó zsákutca — kelepcéi, buktatói, reménytelen reformkísérletei, kölcsönös félelmei villantódnak fel, Bibó István klasszikus elemzéséhez és 1975-ből származó Szárszóra-emlékezéséhez csatlakozva. Bibó végig egyik fő hőse — ha ugyan nem a főhőse — a Vizkereszttöl Karácsonyig-nak, illő tehát, hogy a Szerző véle indítson. A „miért”-re azonban inkább a második esszé válaszol, az eseményekkel zsúfolt „Böjtelő hava”. így, régies kalendáriumi néven neveztetnek a hónapok a könyvben, s ez a szelíd archaizálás valahogyan az idő elsimító távlatait vetíti a hektikusan fölgyorsuló napi történelem fölé. Külön is kiemeli az idő gyógyító munkáját a februárt szétzúzó események forgatagában egy gondosan megformált kétszeres emlékezés. Az emlékezés egyik fele Ötvenhat októberét idézi, amikor a Szerző a Jövő Mérnöke ifjú szerkesztőjeként belecsöppent a műegyetemi felkelés (a forradalom afféle „Aurórája”) kellős közepébe, a másik Csutak Kálmán honvéd alezredest, aki 1885-ben kiharcolta és fölavatta Debrecenben az első 1849-es honvédemlékoszlopot. Csutak Kálmán történetével Sándor Iván A futár című regénye írásakor ismerkedett meg, a műegyetemi fölkelés legendás vezetője, Marián István harckocsizó alezredes mellé pedig Ötvenhat októberének lázas napjaiban sodródott, s 1989 február 12-én hallotta viszont hangját a Kossuth rádióban. Ehhez a két emlékhez kapcsolja február sorjázó eseményeit: Pozsgay népfölkelésnek deklarálta október 23-át; megjelenik Nagy Imre leánya a televízióban; a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájánál a televízió riportere beszélget az államtitkárral. „Avarban álltak, erdőszéli gazban. Néhány bokor. Távolabb néhány fa. Sár, álomszerű az egész. A lábuk alatt (néhány centire? méternyire? tömegsírban? magányban?) az egykori miniszterelnök csontjai. Másoké is. Több százaké. Vannak, akik szerint elhullott állatoké is. Úgy behányva. »Ne feledd a tért...« A Rákoskeresztúri temető 301-es parcellája. Június 16-án temetik majd Nagy Imrét és barátait.” Az első honvéd emlékmű Csutak Kálmán általi felavatása, az Arany-fordította Thomas Moore-idézet erőteljes leütése, a Marián István körében és vonzatában töltött idő (percek? órák? napok? esztendők?): mindez most már meghatározza a regény szerkezetét. A csomópontoknak mindenképpen március 15-ének, június 16-ának, október 23-ának kell lenniük. 81
