Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Hudra Klára: Plakátéhség

Bogartot varázsolt, mint szemerkélő esőt a tanyasi puszta fölé, kifejezte a darab szatirikus lényegét, a könnyedén kifigurázható provincializmust és egy mítoszokat elkomolytalanko- dó kor vonásait. Az amerikai filmsztárnál sokkal rosszabbul járt Sztálin, akit a nagyhatalmak jaltai találkozója helyett a színtársulat tagjai között találhatunk, miközben kedélyesen csevegni látszik. Ő is Godot-ra „lesne”, mint a szinészek? Borzongató és incselkedő egyszerre az a plakát, amelyen a fekete háttérből az onnan előbukkanó, ördögszarvakkal „felszerelt” szuggesztív arc kirajzol egy feketén sötétlő sziluettet. Az elképzelhető képtelenség jelenik meg Ibsen Hazaárulójának plakátján: két kézben végződő kar, a kétfejű kígyó szinonimája (erről is van plakátja), amely talán a feljelentők tollát fogja. A hárman a pádon című darabot egyetlen óriásira nagyított madárszárny jeleníti meg expresszív eszközökkel. Baráth nem keres érthetetlen szimbólumokat, műveire az egyenes beszéd a jellemző. (Umberto Ecotól tudjuk, hogy az üzenet befogadhatatlansága nem minden történelmi pillanatban tartható az érték garanciájának.)

Szinte puritánnak mondható abban, ahogyan a nyomtatással, szitanyomással megalkotható effektusokkal bánik, lemondva az ordító harsányságról. Sőt, grafikái olykor az önfeltárások egzisztencialista sóhajaira emlékeztetnek. Kedveli a kontrasztokat, s'képein bizony elidőzik a tigris, ha nem is szelíd őzekkel, de angyalarcú kislányokkal a virágos, csipkefüg- gönyös ablakokban. Erősíti a kontraszthatást a fekete-fehér kemény, vagy szürke raszterpontokkal puhábbá tett tónusaival, és ezen túl, egy-egy jól kiválasztott színnel, zölddel, vörössel.

A videó-galaxisnak köszönhetően már magától értetődő számunkra, ha egésszé szerveződő, azonban lineáris vagy hierarchikus összefüggés híján lévő látványdarabkákat látunk. Ezért sem foghatjuk a grafikusra, hogy kulturális platkátjain meghökkentéssel operálna csupán. Inkább a járó-kelő ember belső felismeréseire számít. Az átlagpolgár tudatának- tudatalattijának illusztrációit készíti el. A képek azokat ragadják el, akik engednek a csábításnak. A fotómontázsok, a maguk tulajdonképpen egyszerű formájában a nézőpontok, és a nézőpontok felrobbantásai. A plakátokból sugárzó kommunikációs nyitottság merész asszociációként antivilágunk „hetedik képzőművészeti csodáját”, a berlini falfirkákat juttathatják eszünkbe, nemcsak a műfaji rokonság, hanem a közlésbe vetett hit miatt is.

A művész posztereinek maradandóságát — ha a funkcionalitás el is koptatja egy kicsit — a képzettársításokban bővelkedő poénkészleten túl, független látványvilágának míves esztétikai kultúrája szavatolja. Legjellemzőbb művészeti hadifegyvere a klasszikus avantgárd megteremtette montázs és a montázs/elv, amely által következetesen átalakítja, felzaklatottá változtatja a köznapi jelenségeket, közhelyszótárunk elemeit.

Végezetül, egy számomra ars poeticának is beillő „falragaszról” szólnék, amely egyszerűen csak egy könyvkiadó reklámja, legalábbis első ránézésre. Az esernyő alól kinyúló, kezében tollat tartó kar, a zuhogó eső, a kifeszített ernyőre montírozott gyűrűző víz, az elmosódó színek, mindez meglepő így együtt, mégis odafigyelésünk az erőteljes, bizonyos értelemben wajdai, tarkovszkiji szépségű jelképnek szól. Benne van egész kultúránk és magatartásunk skizofréniája, a művész, értelmiségi búja, bánatos akarnoksága a teremteni akarásban.

80