Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Tornai József: Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai

Baudelaire költői programjának, a Rossz esztétikájának végső eredménye a lehetetlen akarása. Persze, ebben van heroikussága is: a költő két világ között marad, a földet az Ideállal, a Rosszat a széppel akarja kárpótolni, és az az emberfölötti feszültség, ami így keletkezik, teszi racionálissá, kiszámítottá, és mégis misztikussá minden képét, vízióját, sorát. A sötét világkép természetszerűleg megváltoztatja a kifejezőeszközöket, új metafora- s hasonlatrendszer jön létre. Az új szókincs, fogalom, kontrasztos szerkezet, melyek közt túlnyomó többségben vannak a negatív, baljóslatú, keserű-szomorú, gyakran taszító jelzők és a költészetben először megjelenő témák, leírások, mind az európai égbolt elborulását hangsúlyozza. Különös ez, mert Európa akkor — Rousseau, az enciklopédisták után — a nagy remények korát éli. Igaz, a forradalom elbukik (a költő is ott van a barrikádokon), de a különféle mozgalmak nem kételkednek benne, hogy az emberiség a tudomány, a jólét, a szabadság utópiájának megvalósulása előtt áll. Mi magyarázza, hogy néhányan, mint Angliában Blake, nálunk Vörösmarty, Amerikában Poe, s a franciáknál Baudelaire sötét eszmékkel van tele? Csakis az, hogy még az érzékenyeknél is érzékenyebbek voltak s valami megsejtette velük, ami a XX. században bekövetkezett: azt, hogy a nyugat-európai civilizáció valahol helyrehozhatatlanul rossz irányba fordult.

Egy ilyen megfejthetetlen, traumatikus rosszérzés, mely a tudatalattiból tör föl s vissza- szoríthatatlanul követeli, hogy hangot, formát kapjon, éppen mert a tudatalattiból vagy az álomból származik, mindig megtalálja a maga közvetlenül nem értelmezhető, tehát szimbolikus vagy ha úgy tetszik, szürrealista tárgyát, mintáját. Valójában egy vizionális alakot, szereplőt, amely különféle módon és alkalmakkor, de ugyanannak a lidércnyomásnak és „eszmének” a képi, hasonlatbeli megfelelője. Vörösmartynál „vésznek” hívják azt az alaktalan valamit, amelynek „vérfagylaló keze emberfejekkel labdázik az égre”; Blake- nél, Poenál és Baudelaire-nél azonban furcsa egyezésként ugyanaz az archetipikus rém merül föl az irracionális mélységekből: a hüllő, a sárkányszerű kígyó (Blake: Aranykápolna), a hatalmas, ismeretlen, láb nélküli vörös szörny (Poe: A győztes féreg). Aligha lehet kétséges, hogy a Baudelaire-féle féreg, amely annyi változatban, képben, metaforában, de akár közvetlenül is föltűnik halottak, betegek, állati hullák testében, nem az amerikai költő vakító és szörnyű látomásának elszaporodott ivadéka:

De im, egy csúszó rémalak, mint vérpiros gomoly, előgyürüz a színfalak magányaiból.

jön! — jön! és a bábok soka a Csúszó étke lesz.

Baudelaire-nak ez a féreg az Eliot-féle „ovjektív korrelativ” eszközéül kell. Legtöbbször a lelkifurdalás metaforájaként ismétlődik A Rossz virágainak jó néhány versében:

5 tápláljuk szeretett önmardosásaink, ahogy a koldusok vére ezernyi férget.

Viszont éppen a lelkifurdalás az, ami a rokon megszállottságú költők undorodásából, előérzetes katasztrófaképzeteiből hiányzik. Baudelaire sokkal érzékenyebb, rögeszmésebb moralista és pszichológus náluk. Ma már több adatunk van arra, miért és hogyan alakult ki az emberiség ítélet alatti állapota, Hamvas Béla megrajzolja az ide vezető okokat a Sciencia sacrában. De mivel magyarázta az eltévelyedést Baudelaire? A végtelen metafizikája felől közelít: „Sajnos, az ember gyarlóságai, melyek, mint föl is tételezhetjük, tele vannak borzalommal, tartalmazzák a végtelen utáni vágyunkat is; csakhogy ez az a vágy, ami gyakran tévútra visz ... A végtelen iránti érzéknek ez a megromlása az, ami magában rejti — szerintem — összes bűnös eltévelyedésünk okát...” „A Rossz virágainak központi témája tehát” — mondja L. J. Austin — pontosan „a végtelen iránti érzék megromlása”.

54