Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Tornai József: Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai

Ezt nevezi az egyház „megromlott emberi természetnek”, vagyis az eredendő bűn következményének. Az eredendő bűnre nincs más magyarázat, csak a Gonosz csábítása és az ember esendősége, rosszra való hajlama. Ádám és Éva bukása óta minden ember bűnös. A kereszténység tanítása szerint Krisztusnak azért kellett eljönnie, hogy az eredendő bűntől megváltson, a megromlott emberi természet előtt újra megnyissa az utat az Istennel való összhang, az üdvösség felé. A Sátán tervei meghiúsultak.

Baudelaire azonban nem hisz Krisztusban. Kereszténysége nem ismer megváltást. „Mi a bukás? — kérdezi a Meztelen szivemben. — Ha az egység kettéválása, akkor Isten az, aki elbukott. Más szavakkal: a teremtés nem Isten bukását jelenti?”” M. A. Ruff szerint viszont (L’esprit du mal et l’esthétique baudelairienne) költőnk ebbe nem nyugodott bele, s inkább azt a teológiai megoldást választotta, hogy a világot a Sátán teremtette. Ilyenformán — magyarázza Ruff — Istent mentesíti minden rossztól, ami a világon van. így már érthető, hogy sátáninak tartja a modern művészetet, a szerelmet, a kereskedelmet, a természetet, a divatot, az érzékek élvezetét, a birtoklási ösztönt, mindent, ami állati az emberben. Csakhogy ő mindig két világ határán áll: sose feledkezhet meg az isteniről, a szellemről, etikai kényszereinkről. Költészetének nagysága, hogy a rosszat létezésünk meghatározó hatalmaként újra és újra elénk idézi, így bebizonyítja: ebben élünk. De még ennél is nagyobb értéke, hogy a megtisztulásra, a szellemire, a jóra való sóvárgásunk fénye beragyogja, átizzítja, titokzatos metafizikai reményekkel itatja át a végső tökéletesség igényével írt Les Fleurs du Mal lapjait.

Sohasem tudta eldönteni, hogy végleg az ördögi vagy az isteni mellé álljon-e. Nem volt ereje arra, hogy teljesen és visszavonhatatlanul „a rossz utak vértanúja”, a kicsapongás megszállottja vagy szent legyen. Mind a kettő volt, menthetetlenül kutatott, szenvedett, gyönyörködött, elbukott, megtisztult egy olyan dráma konfliktusaiban, amilyen csak Európában játszódhat. Ezért fordítottam és építettem föl a kötetét magyarul újra, mintha a magamé volna, túllépve magamon. Munka közben évről évre egyre jobban éreztem baljós, eredendő európaiságát. Pontosabban azt, ahogy megvilágította számomra — ellenfényben is, sőt, éppen abban! —, hogy mit jelent európainak lenni. Elsősorban a kereszténység vállalását — efelől senkinek ne legyen kétsége —, lehetünk bár Szent Ágoston, Kálvin, Pascal hívei vagy ateisták. Krisztus-mítoszát és tanítását is, mindegy, hogy megváltónak vagy az emberiség egyik legnagyobb prófétájának és moralistájának tartjuk. És a kereszténységgel együtt, majd annak ellenére a hellénizmus gyökereiből kisarjasztva a személyességet és az egyén eszméjét jelenti; az úgynevezett „lelkiéletet”, mely erjesztőkádja volt itt művészetnek és szerelemnek, tudománynak, filozófiának. De az utazást is vég nélkül: a világrészek és tengerek fölfedezését. Teológiákat és ennek megfelelően eretnekségeket és eremekeket, amilyen ő maga is volt. És forradalmakat és technikákat, újabb és újabb fegyvereket az erőszak őrült és káprázatos ötleteit. És a költészet, a festészet, a szobrászat és a zene újra és újra meglóduló fejlődésvonalát. Európainak lenni annyit jelent, hogy descartiánusok, kantiánusok vagy arisztoteliánusok vagyunk: elismerjük egy racionális vagy ideális világ létét, de aztán ezt a hitünket szó szerint lerombolják az egymást követő háborúk, vallási tábolyok, „ein Reich, ein Folk, ein Führer-szerű őrületek. Kitaláljuk a természeti és történelmi evolúció különféle elméleteit, aztán el kell viselnünk az abszurd, megmagyarázhatatlan valóságot, amely századról századra ránkcáfol. Szókratész óta az erkölcsi győzelem, fizikai vereség siralmas képletének ismétlődő csigavonalait. Európainak lenni annyit jelent, hogy meg akarjuk fejteni létünk minden titkát itt és most minden versben, szimfóniában, szoborban, fizikai fölfedezésben, csillagászati-kozmogóniai teóriában. De legfőképpen annyit, hogy föllázadunk az emberi állapot korlátái ellen: ezért teremtünk Don Jüanokat, Prométheuszokat, Don Quijotékat és Lucifereket. Ezért értjük, miért mondja Baudelaire A Sátán litániájának záró imájában:

55