Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Tornai József: Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai

már mintha végső kinyilatkoztatása volna az igazságnak, amit Baudelaire összes kétsége ellenére is teljesen elfogad.

A valóban nagy vers, melyben Európa régi és modern festői jelennek meg egy-egy strófa örök tökéletességébe zárva, mint gyönyörű lepke, virág vagy bogár a megkövesedett gyantába, a borostyánba, létünk, a gyarló emberi létezés jogosultságát keresi. Arra a kérdésünkre, mi a művészet, mit jelent számunkra? — olyan választ kapunk, amely éppen pontossága és kérlelhetetlensége miatt időszerű és időtlen, mint azok a festők Rubenstől, Leonardón, Michelangelón és Delacroix-ig, akik bizonyítékként mögötte állnak. A válasz egy igen és egy nem együttese: a reménytelen emberi állapot meghaladásának jellegzetesen baudelaire-i kísérlete. Az emberiség művészi tevékenysége eszerint „rengetegbe veszett vadászok kürtszava”. Transzcendens megoldás: a lehetetlenség, a semmi helyzetéből küldött „mégis” üzenete. S amikor Baudelaire ezt a képtelen reményt elismeri, már készen áll a következő lépésre, vagyis, hogy erre az archimédeszi pontra ráépítse a szerény, de mégis valóságos érvet, amellyel az Isten előtt is megállhatunk. Lehet-e az embernek ilyen érdeme? Nagyjából fél évszázad múlva Rilke is ezzel a kérdéssel kerül szembe a hetedik duninói elégiában s hasonlóképpen felel. Pedig tudja, hogy az angyallal nem versenghetünk: „Zengd az angyalnak a földet, ne mondhatatlant, neki nem nagyzolhatsz nagyszerű érzéssel: a világegyetemben ő érzőbben érez . . .” Mi marad hát? Ugyanaz, amibe Baudelaire is megkapaszkodott: a művészet, a művészi tárgy, amely éppúgy dolog, mint szellem, lélek, jelentés. Vagyis: az ember teremtő lény, képes alkotni. Rilke szerint is csak erre hivatkozhatunk, semmi másra:

Hanem egy torony ott nagy volt, ugye nagy volt, hozzád mérve is, ó angyal? Mily nagy volt Chartres, — és még magasabbra tört a zene s körénk emelkedett.

Építészet, zene, színház, vers, festészet: de lehet a bűnt művészettel ellensúlyozni? Legyőzni a rosszat a széppel? Baudelaire mégis csak a Tart pour l’art-ral kísérletezik a maga metafizikai csapdájából kiutat keresve? Azt hiszem, a Fároszok fölismerése inkább csak védekezés; nem mentséget, csak mentőkörülményt keres. Ezt azonban nagy emelkedettséggel, valamiféle egyenrangúság tudatában teszi. Mert abban már biztos (ez az egyetemes hasonlóság esztétika-filozófiájából következik), hogy a szépség és a művészet az Isten egyik tulajdonsága, s hogy az a „de profundis clamavi”, ami pedig a mi emberi lehetőségünk és tulajdonságunk, több mint művészi kifejezés, több, mint az ige megtestesítése: az már valamiképp a rossz meghaladása is. Benne van a végtelenség energiája, s az már lehetővé teszi a szabadulást az örvényből, sötétségből, a bűnnek e földjéről, ahova zuhantunk. Baudelaire most emelt fővel beszél:

Mert ez, Uram, a mi legnagyobb bizonyságunk, amely nekünk igaz méltóságot ad, a mi korról-korra ömlő vad zokogásunk, mely majd örök időd partjain megszakad!

Ugyanaz az „örök idő” ez, amely korábban „öröklét” vagy legtöbbször „végtelen” volt (az eredetiben mindig „éternité”, illetve „l’infini”). Mint mondtam, a fogalmak ugyanolyan fontosak, ha nem fontosabbak Baudelaire-nél, mint a formai-költői megoldások, a versmágia és hangzáshatások. A Fároszok utolsó sorával kapcsolatban (Et vient mourir au bord de votre éternité!) azonban meg kell jegyeznem, hogy ennek a metafizikai síkja különös módon megegyezik azzal a másik valóságnak a világával, melyben — de csak ebben! — minden művészet megvalósul: „La poésie est ce qu’il ya de plus réel, c’est qui n’est completment vrai que dans un autre monde”. A költészet a legvalóságosabb valami, de csak egy másik világban teljesen igaz.) Ez Arany nem metafizikai nyelvezetével az a bizonyos „nem a való hát: annak égi mássa Lesz, a mitől függ az ének varázsa”.

53